PM Online | Könyv

Szerb Antal kisregényét, a VII. Olivért színdarab formájában ismerhette eddig jobban a közönség, Ex címen futott be színpadi karriert, készült filmváltozata is. A szövegnek azonban érdemes az eredeti változatát is megismerni, a sokrétegű szövet csodákat rejt.

„A szobában, a falak melletti lócákon vagy tíz ember ült. Különös ruhájú alakok, olyan arccal, amilyent csak történelmi fordulatokkor lát az ember.” Egy effajta, színpadinak tetsző történelmi fordulattal, egészen pontosan egy puccsal indul Szerb Antal VII. Olivér című regénye, amely szervesen egyesít magában népmesét, középkori legendát, fejlődésregényt, kalandregényt, ponyvát, filozófiai példabeszédet és pikareszket. A felszínen egy kicsit szájbarágós tanulságú, kalandos tanmese a királyról, aki egy szélhámostól tanulja meg, mit jelent királynak lenni. A felszín alatt azonban sokkal több húzódik. A mű nemcsak a személyiségről és a látszat-valóság egymásba játszhatóságának kérdéséről gondolkodik, de a „nagy” elődhöz, az Utas és holdvilághoz nagyon hasonló témákat is körbejár. Ilyen például a mérhetetlen Itália- és főleg Velence-nosztalgia. (Olivérnek ezek a mondatai például éppen Mihály szájából is elhangozhatnának: „Valahogyan mindig úgy gondoltam, hogy az élet legfőbb ismertetőjele a bizonytalanság. Talán azért is vágyódtam annyira Velencébe. Itt az egész város olyan, mint egy színpadi díszlet, néha még inog is; és sosem tudhatod, reggelre nem viszik-e el az egészet.”)
Aztán a más Szerb Antal szövegekben is – több-kevesebb iróniával megjelenő – történelmi távolság-romantika: hogy a profi szélhámos Saint Germain gróf vajon valóban azonos lehet-e a XVIII. századi Rákóczi-ivadék szélhámos-mágus gróffal. Vagy épp a beteljesült szerelem lapossága, a házasság megalkuvásossága jelenik meg itt is: nem Éva és Erzsi, hanem Ortrud hercegnő és Marcelle kettőségében. Szerb Antal a regényt a negyvenes évek elején írta, A. H. Redcliff szerzői álnéven jelentette meg. Az időtlenségbe burkolt, kitalált országokról szóló derűs-ironikus sorok között egészen hátborzongatóan cinikus mondatok bújnak meg, keserűen utalva a korra, amelyben születtek. Így például a formailag fő-szélhámos így magyarázkodik gengszter-társának a késlekedés miatt: „Nem írhatjuk alá csak úgy ukmukfukk a szerződést, amely népek sorsát van hivatva eldönteni.” Az alábbi kijelentés pedig mintegy mellékesen, a cselekmény szempontjából közömbös és súlytalan pillanatban születik: „Embernek lenni annyi, mint árulónak lenni.” Benedek Miklós előkelő és kissé cinikus hangsúlyai kiválóan illenek a regény stílusához. A CD csúcsjelenete előadásában kétségkívül a szenilis, művészetimádó arisztokrata, a trónkövetelő Geront herceg rajongása a XV. századi japán faragott kőgomb – no meg a Piranesi-rézkarc iránt. A lemez hallgatását talán egy cseppet szórakoztatóbbá lehetett volna tenni – anélkül, hogy a hangoskönyv műfaját túlságosan megcsúfolták volna – némi zenei hangulatfestéssel, tagolással. Szerb Antalt olvasni, hallgatni mindig szabad.