Interjú
Michael Nyman
2008-43. szám / Köves Gábor
A Művészetek Palotájában adott koncertet zenekarával a kortárs komolyzene nagyágyúja, a filmzenéi révén is világhírű Michael Nyman.
 A Számokba fojtva, a Prospero könyvei, a Zongoralecke és a Gattaca zeneszerzőjével beszélgettünk.
Régóta nem írt filmzenét, mi történt?
M. N.: 2004-ban megírtam a The Libertine című film (nálunk Rochester grófja – Pokoli kéj címmel adták ki DVD-n) zenéjét és egy koreai rendezőnő, Gina Kim filmjéhez is én szereztem a zenét, de ez utóbbit (Never Forever volt a címe) Amerikán, Koreán és Franciaországon kívül máshol nem vetítették. Tény, hogy az utóbbi időben mint filmzeneszerző alig hallattam magamról, aminek a fő oka, hogy nem találkoztam olyan forgatókönyvekkel, amelyek felkeltették volna az érdeklődésemet. Másrészről viszont mintha a rendezők, producerek és filmstúdiók számára mostanság kevésbé lenne kapós a zeném, mint mondjuk tíz évvel ezelőtt.
Mi lehet ennek az oka?
M. N.: Azt hiszem, túlságosan is megterhelőnek, nehéznek tartják az ilyesfajta, erőteljesen szerzői műveket. Érdekes, hogy így éreznek, mert ott van például a Zongoralecke zenéje, arra mégsem lehet azt mondani, hogy nehezen emészthető lenne, sőt, ma már általánosan elfogadott vélemény, hogy a film sikeréhez a zene is jelentős mértékben hozzájárult. De talán épp ez az, amit igyekeznek mostanában elkerülni, hogy a zene túlságosan is hasson a filmre. Nincs ínyükre, hogy a zene önálló művészi értékekkel bírjon. Ez persze csak afféle spekuláció a részemről, nem nagyon beszéltem erről senkivel. De az igazat megvallva, nem is igen bánom, hogy így alakultak a dolgok. Persze azért vannak rendezők, akikkel örömmel dolgoznék, a kedvenc filmrendezőm épp az önök országából való; Tarr Béláról van szó, akivel nagyon szeretnék együtt dolgozni. De tudom, hogy neki megvan a saját, állandó zeneszerzője (Víg Mihály – a szerk.), úgyhogy semmi oka, hogy ezen változtasson. Bár szóba került egy közös film lehetősége, amikor néhány éve, A londoni férfi forgatása közben találkoztunk, de ennél többre nem jutottunk. Talán ha felhívná és emlékeztetné…
Ígérem, ha beszélek vele, mindenképpen megmondom.
M. N.: Az a baj, hogy azoknak a fejében, akiket rendezőként nagyra tartok, valószínűleg még csak meg sem fordul a gondolat, hogy esetleg szívesen dolgoznék velük. Például sok olyan, egyelőre még nem túl ismert, mexikói rendező van, akikkel szíves-örömest dolgoznék, az egyikük például Carlos Reygadas. Az utóbbi 10–15 évben két olyan filmet láttam, ami teljesen lenyűgözött; az egyik Reygadastól a Silent Light volt, a másik Tarr Bélától a Kárhozat. Ezek azok a rendezők, akiket nem a filmvilág bevett útjain, az ügynökökön, stúdiókon, társasági eseményeken keresztül lehet megközelíteni, hanem úgy, ha személyesen közeledsz hozzájuk, ami nem túl egyszerű. A múlt héten például volt alkalmam Mexikóban szót váltani Carlos Reygadasszal, és mint említettem, Tarr Bélával is sikerült találkoznom. Nehéz munka összehozni egy-egy közös filmet, úgy meg pláne, hogy a Zongoralecke sikere óta mindenki azt feltételezi rólam, hogy fenemód elfoglalt vagyok, ami ugyanúgy nem igaz, mint az az általános vélekedés, hogy túl sokba kerülök. | hirdetés
 |
|
A legtöbben úgy ismerik, mint Peter Greenaway filmjeinek zeneszerzőjét. A külvilág számára úgy tűnhet, mostanában Michael Winterbottomhoz (a rendező 4 alkalommal dolgozott Nymannal – a szerk.) fűzi hasonlóan szoros munkakapcsolat?
M. N.: Ennél sokkal lazább munkakapcsolatról van szó. Peter és én művészileg elválaszthatatlanok voltunk, állandó kapcsolatban álltunk, folyamatos eszmecserét folytattunk egymással. Michaellel más a helyzet, van úgy, hogy valamelyik filmjéhez felkér, de legutóbb például Mollyval, a lányommal íratta (Molly Nyman szerezte a Cukorfalat zenéjét is – a szerk.) meg a Guantanamo és a Hatalmas szív zenéjét. Szóval ez egy alkalmi kapcsolat.
Ma már nemcsak zeneszerzőként, de fotográfusként és videoművészként is ismertek a munkái. A képeiből nemrég jelent meg egy albumnyi válogatás. Működött valamilyen rendezőelv a képek kiválasztásakor?
M. N.: A rendezőelv, hogy nincs rendezőelv. Az a szép a fényképezésben, hogy engedni kell a meglepetés erejének. A fotózás vagy a videokészítés épp az ellentéte a zeneszerzésnek. Amikor komponálok, a semmiből kell valamit megalkotni, a meglévő zenei elemekből kell felépíteni a kompozíciót, míg egy fényképhez elég, ha kinézek a szobám vagy egy vonat ablakán, és a kép már készen vár, csak meg kell örökíteni. A most megjelent fényképalbum az elmúlt négy öt-év termése, de a videóim, amelyekből néhány nap múlva kiállítás is nyílik Krakkóban, valamivel régebbről valók, a kilencvenes évek nagy részében már készítettem filmeket. Semmi sem áll távolabb tőlem, mint hogy forgatókönyv alapján, megtervezett jelenetekkel dolgozzak.
A külföldi koncertjei alkalmával is készít fényképeket?
M. N.: Ha akad egy szabad percem, akkor veszem a gépemet és nekivágok Budapestnek is. Kétszer jártam Budapesten, először 1965-ben, még diákkoromban, amikor azért szálltam le önöknél a Wiener Walzer Expressről, hogy segítsek egy gyerekkel utazó hölgynek taxit fogni, de mire visszaértem, a vonatnak már nyoma sem volt. Legközelebb már koncertezni jöttem.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
