Ez lenne a vég? Mármint a színház vége? Szükség van arra, hogy ilyesmivel vegyenek el másfél órát az ember életéből?
Efféle kérdések fogalmazódtak meg bennem, midőn vége szakadt a svájci Cie Greffe előadásának, melyet tényleg csak a legnagyobb jóindulattal nevezek egyáltalán előadásnak, de nézőbarátnak semmiképp. Már ha egyáltalán fontos volt Cindy Van Acker számára, hogy ugye a színpaddal szemben azért cirka kétszáz szempár pislogott a produkcióra várva. Többször fölmerült bennem ugyanis, hogy a művész tulajdonképpen csak saját szórakoztatására kísérletezik testével, figyelmen kívül hagyva azt, hogy ha nem is feltétlenül történetet, de legalább valamiféle üzenetet, megoldást, gondolatot vár a néző. A színlapon egyébként egy korábbi, elektromos impulzusok segítségével kapott gyógyászati kezelésről írnak, mely Van Ackert ihlette. Talán valóban izgalmas lehetett volna, ha a táncosnő mozdulataival meséli el, milyen érzések kerítették hatalmába őt, mikor ezt a kissé bizarrnak tűnő kezelést kapta. Ehelyett azonban „rekonstruálta” a történteket. Apró izomrándulások, pici, ám jelentésmentes mozdulatok követték egymást, melyekkel befetrengte a Trafó teljes játszóterét. A figyelem fenntartásában a szcenikus elemek sem voltak segítségemre, hiszen a produkció végig szürkületi homályban játszódott, csupán néhány neoncső villant fel néha. Lehet, hogy a táncosnő szinte teljes meztelenségét akarta ezzel leplezni kissé, bár ennek semmi jelentősége nem volt. A zenei megoldások is inkább valamiféle relaxációs állapot felé irányították az embert, mert a „muzsika” többnyire arra a hangra emlékeztetett, amit akkor hallok, amikor éjjel elfelejtem kikapcsolni a tévét, és arra ébredek, hogy már nincs adás.
A táncosnő bizonyosan irtózhat a dramaturgiától, és kísérletet sem tesz az előadás felépítésére, vagy legalábbis arra, hogy akár csak egy kósza gondolatot is eljuttasson A-ból B-be. Látványosan befejezhetetlen produkciójával az volt talán a legfőbb baj, hogy el sem kezdődött. A legfölöslegesebb dolog ezen az estén pedig a közönség volt. Ennek ellenére ez a bizonyos gyenge láncszem néhány véleményalkotó-távozó kivételével türelmesen végigülte az őt picit sem tisztelő „előadó” estjét. |
A lényeg tehát, hogy Van Ackernek bizonyára katartikus élményben volt része, miközben újra átélte kezelését, de végtelenül amatőr dolog megfeledkezni arról, hogy a színház legkevésbé a fellépő művészről szól, hiszen az alapvető cél az, hogy a közönség élménnyel, érzettel távozzon. Itt azonban egy csalódást okozó, tökéletesen üres csomag volt az ajándék.
|
vissza
vissza a lap tetejére
