PM Online | Korábbi cikkeink

Volt olyan év, hogy egyszerre jelölték a legjobb mellékszereplő (Az órák) és a legjobb főszereplő (Távol a mennyországtól)

kategóriájában Oscar-díjra. A legfontosabb filmdíj történetében csak keveseknek sikerült az ilyetén duplázás, 2002 óta azonban Julianne Moore is tagja az exkluzív társaságnak.

Számos mércéje létezik a sztárságnak, de Hollywood csak egy ilyet ismer: a név értékét. A stúdióvezetők szemében csak az sztár, akinek a nevét is elég leírni ahhoz, hogy filmjére – legyen bármilyen pocsék is – tömegesen tóduljanak az emberek. Az sem árt, ha ugyanezen névnek Dél-Koreában is ugyanolyan jó az akusztikája, mint Észak-Olaszországban, hogy a hazai – azaz az amerikai – piacok fontosságáról ne is beszéljünk. Ebben az értelemben Julianne Moore sosem tartozott az igaz sztárok közé, habár a kilencvenes évek második felében kifejezetten jó úton haladt afelé, hogy belőle is ünnepelt filmcsillag váljék. Az ünneplés nem is maradt el, de a méltatás inkább a kritikusok, mintsem a szélesebb közönségrétegek felől érkezett. Mint említettük, a színészi kvalitások, ha hátránynak nem is tekinthetők, de nem is feltétlenül szükségesek a sztársághoz vezető úton, amelyen Moore addig jutott, ameddig egy drámai hősnőnek és jó lábú komikának egyaránt alkalmas színész tehetsége, szexepilje és munkabírása révén eljuthat.
Mire Hollywood felfigyelt Moore-ra, a rendszer renitensei már rég a kegyeit keresték. Így tett például Robert Altman is, akit miután A játékos sikere végre hazai földön is rehabilitált, még saját magához képest is rendkívül nagyszabású vállalkozásba kezdett: Raymond Carver híresen drámaiatlan (már-már monoton hangzású) történeteit igyekezett filmmé gyúrni. A hír hallatára fél Hollywood ott tolongott a mester irodája előtt, úgyhogy már önmagában az is elismerésnek számított, ha valaki szerepet kapott a Rövidre vágva című opusban, az pedig felért egy Oscar-díjjal, ha valaki kitűnt e hatalmas színészforgatagból. Moore-nak ehhez egyetlen jelenetre volt szüksége; egy meglehetősen pikáns házastársi perpatvarra, amelyben a felháborodott feleség félmeztelenül (de nem a megszokott felét közszemlére téve) hordja le rossz magaviseletű házastársát. A hollywoodi erkölcscsőszök alig tudtak hova nézni megrökönyödésükben, pedig öncélúságnak nyoma sem volt e nagydobra vert félmeztelenkedésben. Moore a lehető legtermészetesebb módon adta elő a jogos felháborodásában kifakadó asszonyt, akiből történetesen az alsóneműs fióktól távol törnek elő az indulatok. Persze hamar híre ment e bugyi nélküli hitelességnek, a nyálcsorgató kukkolóknak pedig más se kellett: nekik aztán beszélhettek drámai hitelességről, ők csak azért is ennél a jelenetnél nyomták le a pauza gombot. A jóval provokatívabb környezetben, a hetvenes évek pornóiparában játszódó Boogie Nightsban viszont hiába is kerestek hasonló villanásokat: noha a színésznő egy anyatermészetű pornódívát alakított P. T. Anderson nagyra értékelt pornótablójában, ezúttal semmi sem vonta el a figyelmet Oscar-díjra is felterjesztett alakításáról. Ezekben az időkben (1997 környékén járunk) már egyre többet láthattuk tömegfogyasztásra szánt produkciókban (például Áldatlan állapotban, Bérgyilkosok, Jurassic Park 2.) is szerepelni, de számos hasonló múltú pályatársával ellentétben, sosem szakította meg kapcsolatát a független produkciók világával. Egyik leggyümölcsözőbb munkakapcsolata is egy született függetlenhez, nevezetesen Todd Hayneshez fűződik: idestova három filmet forgattak együtt, melyek közül a Távol a mennyországtól aratta a legnagyobb sikereket. Voltak persze kevésbé sikeres kísérletei is mind a népszórakoztatás (például Evolúció, Válótársak), mind a nagybetűs művészi kísérletek (például Bob Dylan életei) frontján, de ha be is csúsztak gyengébb produkciók, a szorult színészi helyzetekből is mindig kihozta a maximumot.
Julianne Moore filmjei a héten

Felejtés
tv2
7., péntek, 22.05