PM Online | Korábbi cikkeink

Legsikeresebb filmjeinek a Matt Damon főszereplésével készült Bourne-mozik számítanak,

Chris Coopert azonban ma már nemcsak nagyszabású produkciók megbízható mellékszereplőjeként, hanem főszerepre is alkalmas, Oscar-díjas karakterszínészként ismeri a nagyközönség.

Bár könnyű kísértésbe esni és Tarantino eljöveteléhez kötni az amerikai független film nagykorúvá válását, azért nem árt néhanapján megemlékezni azokról a függetlenségüket mindennél többre tartó megszállottakról is, akik jóval kevesebb csinnadrattával ugyan, de annál szívósabb kitartással készítették és készítik mind a mai napig percnyi divatokra fittyet hányó filmjeiket. Az ős-függetlenek táborának egyik legmegbecsültebb tagja John Sayles filmrendező, kinek műhelyében közel harmincéves pályafutása során számos, ma már világhírű színész élesítette oroszlánkörmeit. A Sayles-féle drámatagozaton végzett David Strathairn is, aki legutóbb a George Clooney rendezte Good Night and Good Luckban uralta szikár tartásával a vásznat, és ugyancsak Saylesnél indult színészi karrierje a hasonló alkatú Chris Coopernek is. Akárcsak Sayles, aki pénzszerzés céljából (főleg mint forgatókönyvíró és gyakran mint „script doctor”) gyakran vállalkozott kisebb-nagyobb hollywoodi bérmunkákra, színészei is szívesen elcsábultak, ha egy-egy mellékszerep erejéig igényt tartottak rájuk a stúdiók. Cooperre elsősorban az élére vasalt katonai egyenruha és a rendőr-funkcionáriusok szürke viselete illett a legjobban, és ő nem is igen tiltakozott a zsinórban ráosztott régi vágású parancsteljesítők ellen. Más, átlagos képességű munkavállaló bizonyára hamar hozzászürkült volna a díszletraktárból kiutalt ruházathoz, de nem Cooper, akit egyre többször hívtak olyan presztízs-produkciókhoz, melyeknek sztárjai szívesen vették körül magukat magasan kvalifikált színészkoszorúval. Ennek a koszorúnak lett mind sűrűbben foglalkoztatott tagja Cooper, aki egyaránt szívesen adta arcát Robert Redford érzelmes cowboy-drámájához (A suttogó) és Joel Schumacher iparosi lendülettel levezényelt bírósági thrilleréhez (Ha ölni kell). A lassan rutinná merevedő seriff-szerepkörön az 1999-ben bemutatott Amerikai szépség csavart egy jókorát, pedig minden utólagos szépítgetés ellenére senki sem várt sokat az elsőfilmes színházi rendező, Sam Mendes kapuzárási tragikomédiájától. Mint rendesen, Coopernek ezúttal is kiutalták a szigorú katonás külsőt, de a jellemábrázolás ezúttal nem fejeződött be ennyivel. Cooper katonája sem kerülhette el, hogy miként a többi közszemlére tett látszatéletről, előbb-utóbb róla is leessen az álarc, s mind közül talán e mellékszereplő coming outja sikerült a legdrámaiabban. Mivel azonban a leglátványosabb átalakulást mégiscsak a főszerepet alakító Kevin Spacey mutatta be, a színészi Oscar-díjból egyelőre csak neki jutott, Coopernek még néhány évet várnia kellett az elismerésre. 2002-ben azonban ezt is megkapta Spike Jonze Adaptáció című filmjének bohém orchidea-vadász szerepéért, mely látványosan elütött az addig alakított, karót nyelt alakoktól. Az Oscar-díjjal a zsebében immár azt is megengedhette magának, hogy ne csak nyomozókat, ügynököket és könyvelőket alakítson, miként azt egyébként a későbbiekben is előszeretettel megtette. Hajdani felfedezője és első munkaadója, John Sayles Kormányzóválasztásában például egy kétes értelmi képességekkel bíró politikust játszott, akiben még egy marslakó is felismerte volna a maró Bush-paródiát.