Interjú
Egy pappal – papolás nélkül
2008-50. szám / Kiss Péter
Bölcs döntés, hogy a Vígszínházban időről időre felbukkan a magyar színjátszás egy-egy – korábban más társulatnál játszó – korszakos egyénisége,
 aki ma már a nyugdíjas éveit éli. Így volt ez korábban Kállai Ferenc esetében, aki magával ragadó erővel és bájjal elevenítette meg a Háború és béke Bolkonszkij hercegét. A Vörös és fekete december 13-ai bemutatóján Avar István lép a közönség elé. A 77 éves színművész a darab egyik fontos szerepét, Pirard abbét formálja meg.
Jó látni Önt a Vígszínház színpadán. Önnek is örömet ad a munka?
A. I.: Ez az egyetlen oka, hogy itt vagyok. Évekkel ezelőtt játszottam a Pestiben a Bölcs Náthánt, majd beugrottam Az ünnepbe és a Sok hűhóba, s azt tapasztaltam, hogy nagyon kedvesek a kollegák. Szeretettel vesznek körül, ami nem hízelgés, látszik rajtuk, hogy befogadtak, elfogadtak.
Nem ez a normális?
A. I.: De, ez lenne a normális mindenütt. Úgyhogy tulajdonképpen ezért vállaltam el a felkérést. Mert hát nekem nem nagyon kéne forszírozni a munkát, szinte mindenem fáj, zsibbad, minden bajom van.
Pedig úgy tűnik, minden rendben van az egészsége körül.
A. I.: Csak amit érzek, az nem látszik. 78 éves leszek márciusban. Nincs mese, akárhonnan számoljuk, ez rengeteg idő.
Vagyis ebben a korban már afféle levezetés a színészet?
A. I.: Nézd, én félig-meddig már bedobtam a törülközőt, hiszen évek óta kis nyúlfarknyi szerepeket játszom. De most levezetésről szó sincs. Inkább arról, hogy még egyszer belevágok. A fene egye meg, még egyszer kifenem a baltát és belevágom a fába. Kíváncsi vagyok, hogy bírom-e?
Vág a balta?
A. I.: Egyelőre vág, az agyam már nehezebben, de azért arra sem panaszkodhatom.
A Julien Sorelt alakító Varju Kálmánnal ez az első találkozása?
A. I.: Nem egészen, mivel növendékem volt az egyetemen. Akárcsak a Mathilde-ot játszó Tornyi Ildikó.
A darabbal sem most ismerkedik először.
A. I.: Valóban. A Madách Kamarában jó régen De Renalt osztották rám. Abban az előadásban Koltai Janó játszotta Pirard abbét.
Érdemes lenne összeadni, hány egyházfit keltett életre az elmúlt ötven évben.
A. I.: Nem tudsz olyan vallást mondani, amelynek a papját már ne játszottam volna el. Éppen ezért rettenetesen bánt és fel vagyok háborodva, hogy némely kritikus lépten-nyomon azt a hamis képet festi rólam, hogy pályámra a párttitkár-szerepek a jellemzőek. S amikor kérdem az illetőt, soroljon fel párat közülük, melyik darabban, melyik filmben vagy tévéjátékban látott engem mint pártfunkcionáriust, arra nem tud válaszolni. Ő csak emlékszik…
Én a Giordano Bruno-alakítására emlékszem a Nemzetiben. Harcos volt, de nem pártharcos.
Az utolsó utáni éjszaka jó előadás volt. Ha szegény Básti nem halt volna meg, tán még ma is mehetne… | hirdetés
 |
|
A hit különösen fontos az Ön számára ebben a szerepben?
A. I.: Pirard abbé – bár a történet az 1800-as esztendőkben játszódik – 20. századi figura. Felvilágosult, művelt ember, aki jól tudja, hogy bizonyos dolgokban nem lehet erőszakoskodni, mert visszafelé sül el, ami az istenhitet illeti.
Valaha a színház töltötte ki az életét.
A. I.: Ma már kevésbé. Pihenek, olvasgatok, és persze játszom, amikor adnak rá lehetőséget. Egész nyáron kint vagyok Biatorbágyon. Van ott egy kis tanyám, ülök a teraszon és nézem, ahogy a családom elvégzi azt, amit valamikor én csináltam. Mindig van valami, ami leköt. Olykor eljárok színházba, de sűrűn már azt se.
Ön, aki hosszú éveken át beszédtanár volt a Színház- és Filmművészeti Főiskolán, kritikus füllel hallgatja a kollégák – és itt elsősorban a fiatalokra gondolok – színpadi beszédét?
A. I.: Igen. Mint ahogy a sajátomat is. És gyakran rajtakapom magam, ha fáradtabb vagyok, már nem artikulálok annyira. Ez mindenkire érvényes. De a fő baj, úgy hiszem, az, hogy nagyon sok tanár nem követeli meg a növendékétől a szép, tiszta beszédet, nem értem, miért.
Jó pár éve volt premierje utoljára. Mit gondol, nagyobb drukkal fogja megélni, mint a korábbiakat?
A. I.: Van bennem egyfajta izgalom és várakozás. És tán egy pici idegesség, hogy az agyam ne mondja fel a szolgálatot. Pedig úgy tudom a szöveget, hogy trombitán el tudom játszani. A bankettre valószínűleg nem maradok itt, szépen, békésen hazamegyünk a feleségemmel és meghallgatom a véleményét.
Nyilván megdicséri.
A. I.: Dehogy. Rendszerint le szokott tolni.
Érdeklik még a színház világában zajló változások?
A. I.: Bizonyosfajta bölcsességgel szemlélem. A feleségemnek szoktam mondani, hogy szívem, szokd meg, hogy ez már nem a mi világunk.
Meg lehet szokni?
A. I.: Persze. Csak kell hozzá egy bizonyosfajta önmérséklet, hogy az ember ne jöjjön mindentől azonnal dühbe. Ahogy a darabban is mondom: „Az utódom egy dühös oroszlán lesz, keresni fog, hogy kit tépjen szét.” Nem kell mindenért haragudni, meg kell szokni a hozzánk viszonyuló fiatalok magatartását odahaza ugyanúgy, mint kint az utcán, vagy itt a színházon belül.
Vannak nem jó irányba mutató változások is. Ezek nem váltanak ki indulatot Önből?
A. I.: De igen. Ám a szívinfarktusaim és a szívműtétem óta orvosaim óva intenek az izgalmaktól. Csak nyugi, mondják, soha ne hergeld magad! És én igyekszem a tanácsukat – amennyire lehet – megfogadni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
