RSS | Impresszum | Előfizetés  
  2020. július 6., hétfő
Csaba

 
 
Küldés e-mailben Nyomtatható változat
Kritika (3)
Frenák Pál Társulat: InTimE – Trafó
2008-52. szám / Szepesi Krisztina

Tényleg ennyire rossz a helyzet? Úgy értem, persze, rossz, nincs szeretet, odafigyelés, elmegyünk egymás mellett és ha együtt vagyunk,
akkor is csak saját magunkra figyelünk, de talán nem mindig. Talán létezik még valódi emberi kapcsolat. Frenák Pál azonban azt mutatja és mutatta meg korábbi, Instinct című koreográfiájában is, hogy szerinte a válasz egyértelmű nem. Hogy már csak egymás húsába beletépve és nem visszaadva semmit tudunk élni. Egyedül csak a vergődés a magányban, együtt pedig egymás gyilkolása, a hatalmi pozíciók meghatározása az, ami fontos.
hirdetés

Nelson Reguera egyedül saját lelkében is megbotlik, nem találja a helyét a színpad rózsaágyában és a vörös kanapén. Ebben a vörösben nincs szenvedély, ez a vörös nem hív, nem olvaszt magába, ez a vörös jéghideg. És körülötte minden. A férfinek egyedül mintha létjogosultsága sem lenne. Aztán hamar kiderül, hogy egyedül a nőnek sem megy, ahogyan Kolozsi Viktória kanapémagányban vergődik hosszasan. Aztán két nő (Lisa Kostur és Jantner Emese) csak úgy csajosan, komolytalanul, őszintétlenül, de együtt. Fölsorakoznak a párok is, de legyen az hetero vagy homo, egyik se működik. Fekete Zoltán és Nelson Reguera kapcsolata egyszerre játékos és veszélyes, Jantner Emese azonban megkérdőjelezhetetlenül domináns nőstényként jelenik meg a színen. A három meztelen test szoborcsoportjából is minduntalan ki akar emelkedni egy, mert egyensúlyról szó sem lehet. Egyenlőség nincs. Csak a harc örökké. Önmagunkkal és mindenki mással. Barátságról, szerelemről, szenvedélyről, az érzelem egyetlen apró, kipattanó szikrájáról már szó sincs. Álarc nélkül, láthatatlan maszkban. Mindent eltakarva.
Gergely Attila zenéje is szélsőséges. Egyszer lüktető és hideg, máskor lágy, álromantikus. Behúz a semmibe, aztán kilök a kamuvalóságba. Nem kavar föl, nincs rá idő. Végül fénysugár töri meg a félhomályt, és élesen, vakítóan világít az ágyon fekvő, még emberi vonásokat hordozó test arcába. Aztán sötét és már csak egy lény marad önmagába csavarodva. Ha Frenáknak igaza van, akkor tényleg nagyon elrontottuk valahol. És nyilván nehéz vele vitatkozni, hiszen én sem éreztem semmit. Pedig talán kellett volna. Szánalmat. Együttérzést. Valamit. Még csak nem is sokkol. Ha nincs hatás, nem tudatosul a probléma.

vissza

Értékeléshez  jelentkezz be!
vissza a lap tetejére | küldés e-mailben | nyomtatható változat



 
 
Színház | Mozi | Zene | Art | Gyerek | Könyv | Gasztro
Kapcsolat | Impresszum | Előfizetés | Médiaajánlat | RSS |
2009 Copyright © Pesti Műsor