PM Online | Korábbi cikkeink

Ebben az évben minden bizonnyal a legjelentősebb események a direktorváltások voltak. Hatásuk sejthető, de még semmi biztos nem állítható.

Annyi persze igen, hogy a vidéki igazgatók kinevezésekor túlzott szerepet játszott a politika, nem a szakmai konszenzusnak megfelelő döntések születtek, és általában előre kitalálható volt a végeredmény. A legnagyobb vihart Schwajda György kinevezése kavarta a kaposvári teátrum élére. Ezzel minden bizonnyal megszakad az a műsorpolitika, amit a kaposvári színház az elmúlt harminc évben folytatott, és ami a produkciói jelentős részét országos hírűvé tette. Pesten Eszenyi Enikő nyilván sok mindent tovább visz abból, amit a Víg elmúlt húsz esztendejében Marton László csinált, hiszen az ő javaslatára is került a színház élére. De Marton leköszönése igazgatóként feltehetően korszakhatárt jelent. A fővárosban a legnagyobb változás a Nemzetiben történik, Alföldi Róbert merész programmal rukkolt elő, nagy kérdés, hogy sikerül-e ehhez megnyernie az e falak között máshoz szokott publikumot, vagy mennyire tud új közönségréteget becsábítani. A Ványa bácsi világszínvonalú előadásának idehozása Kolozsvárról, az évad elején, jól mutatja a szándékot, de az, hogy ez a kiugró színvonalú produkció nem talált egyértelmű fogadtatásra, jelzi a nehézségeket is. Ahogy az is, hogy az első két saját premier, Alföldi, illetve Zsótér Sándor rendezésében, elmaradt az óriási várakozástól. A Thália Színházban Zimányi Zsófia lett az igazgató, aki a Budapesti Fesztiválközpont Kht. élén is áll, így a Budapesti Tavaszi és Őszi Fesztiválon létrejött produkciók közül majd többet viszontláthatunk a Nagymező utcában. A Magyar Állami Operaházban már érződik a változás, Kovalik Balázs rendezései eseménnyé váltak, olykor indulatokat kavartak. Arról pedig döntés született, hogy nem újítják fel az Erkel Színházat, másik épület kerül a helyére, melyben majd játszik az Operaház is, de a megnyitó jó esetben is egy évet késik ahhoz képest, mint amit Vass Lajos főigazgató korábban ígért.
Volt temérdek rutinos, éppen hogy működő, unalmas előadás. És akadtak biztató jelek. Például a struktúrán kívül létrejött Férfi és Nő, Bereményi Géza szövegeivel és rendezésében, Dés László zenéjével és felléptével, Básti Juli, Udvaros Dorottya, Cserhalmi György, Kulka János a koncert és a színház élvezetes ötvözetét adta. A KoMa Társulat friss hanggal jelentkezett a Plazma című produkcióban, díszlet, jelmez nélkül, csak a színészek erejére hagyatkozva hozott létre jó színházat. A pécsi társulat pedig szinte megújult attól, hogy Mohácsi János rendezte A képzelt beteget, kiváló összteljesítmény mellé remek egyéni alakítások is társultak. Kukorelly Endre, aki a Pécsi Országos Színházi Találkozóra válogatott, vitát kavart, mert főleg az alternatív együtteseknek kedvezett. Tény, hogy az elbulvárosodás folyamata miatt mind nehezebb a nagyszínpadokon valódi értéket találni. Ezért is külön öröm, hogy Zsótér Sándor rendezése, Az öreg hölgy látogatása sikert aratott a József Attila Színházban, ahol a nézők könnyedebb hangvételt szeretnek. Ez mutatja, hogy gyakrabban lehetne kockázatot vállalni. A szabadtéri színpadok közül a gyulai és a zsámbéki mindig ezt teszi, az idén is több nívós előadást láthattunk a nyáron, ami a fővárosban még mindig eléggé holt szezonnak számít színházi szempontból, de a vidéken szervezett fesztiválok sok mindenért kárpótolnak. Az azonban igencsak csökkentette a nyári kínálatot, hogy a Művészetek Völgye helyett, pénz hiányában, csak szomorúan lecsökkentett programmal Bűvészetek Völgyét tarthattak, és jövőre még ez sem lesz. A Művészetek Palotájában viszont a félig szcenírozott Wagner-előadásokból nemzetközi rangú fesztivál kerekedett a nyáron, ami szerencsére jövőre is folytatódik.
Csak remélni lehet, hogy a pénzszűke miatt nem kell fesztiváloknak megszűnniük, nem kell mind kevesebb premiert tartani, nem fokozódik a színész-munkanélküliség. A közelmúltban elfogadott előadó-művészeti törvény és a vele ígért plusztámogatás pedig talán előbb-utóbb érezteti a pozitív hatását.