Interjú
Intim megvilágításban
2008-52. szám / WG
Decemberi erdélyi miniturné után, januári Carnegie Hall-fellépés előtt Palya Bea, akire még egy évzáró szólókoncert is vár a Trafóban december 29-én.
 Jegyek már rég nem kaphatók rá.
Legutóbbi albumod (Adieu les complexes) felkerült a rangos World Music Charts Europe húszas listájára. Mit jelent ez számodra, azon túl, hogy jólesik?
P. B.: Örülök neki, a fény mindig jól jön és inspirál, de igazából az ilyen díjak, besorolások sosem érintenek eléggé. Nagyon szeretem ezeket a dalokat, de már túl vagyok azon a lelki és alkotói fázison, amelyben a lemez született.
Az elmúlt félévben feltűnően hanyagoltad a zenekari felállást, és inkább szólóban és duóban léptél fel. Miért volt erre szükséged?
P. B.: Egy új szakasz kezdődött el, amelyben a zenekar helye nem volt nekem világos. Távolságot akartam tartani, nézőpontot váltani, mintha átmennék az utca túloldalára, onnan is megnézni a házakra eső fényeket. Nagyon sűrű és gazdag három év van mögöttem, mögöttünk, amiben nem tudtam megújulni. Továbbvittem hát azt a szálat, amit a zenekar megalakításakor elhagytam, a szólózást. Hiszen ez volt a legkorábbi forma a zenéléshez vezető úton, amelyet használtam: egyszál-ének, az abban rejlő erő és finomság. Meg függetlenedni is akartam, mindentől és mindenkitől, csak az éneklésbe meg az írásba bújni jó mélyen. Egyedül kiállni, ahol csak a hangod van! Persze, hogy ebből egy teljes koncert legyen, ahhoz leírhatatlanul sok munka és tapasztalat kellett. Ezzel párhuzamosan rengeteg új anyagot tanultam, szefárd, cigány repertoárt, új dalokat írtam, folytattam a kavalt, és a hangommal, énektechnikákkal, improvizációval is nagyon sokat foglalkoztam. Az új szakasz fásultsággal kezdődött, de a feszültségek oldásával azonnal felszabadult a kreatív erő, dőltek az ötletek. Amint például a francia lemezkiadóval való viszony rendeződni kezdett, egy éjszaka alatt vagy tizenöt lemeztervet írtam be a gépbe, ebből öt nagyon jó gondolati kidolgozottsági szinten van.
Kétféle duóműsorod ismert, az egyik, amikor Szokolay Dongó Balázs fúvóssal lépsz fel, a másik, s ez az újabb keletű, amikor az ütősöddel, Dés Andrással. A kísérőhangszereken túl mitől más a kettő?
P. B.: A Balázs-féle duónk olyan, mint Balázs és én, az Andris-féle meg olyan, mint Andris és én. Ez így persze bugyuta, de olyan a zene, pontosan olyan, mint az ember, aki játssza. A szólóra, duóra ez meg különösen igaz. Balázzsal a népzene volt a közös pont, meg a fúvóshangszer-mániám, illetve a kettőnk hasonló földközelisége. Hasonló dallamokat és hangzásokat szeretünk – Balázs hangszerei közt például a duda, erdélyi furulyák, hosszúfurulya, doromb, kaval szerepel –, és ugyanolyan személyességgel és szabadsággal bánunk a népzenével. Saját dalokat meg népzenei gyökerű dalokat játszunk, nyolcévnyi közös zenélés felszabadultságával. Balázsnak van egy nagyon erős jelenléte, imádom, ahogyan dallamot formál. Nagyon szélsőségesen játszik, bátran bánik hangszínekkel, dinamikával. A free is az ő világa. Andrisra is igaz ez a szabadság, de vele más köt össze. A táncos múltam miatt is van, hogy izgat a ritmus, és zenészként ez egy erősebb oldalam, Andrissal pedig kiválóan lehet fejleszteni. Játékos provokátor, robbanékony, érzékeny zenész, nagyon inspiráló vele zenélni. A hangzásoknál itt is bejönnek a népzenék, a repertoár egy része szefárd dalok, ahol bodran, riq, derebuka, cajon szól az énekhang mellett. Ezek szinte nem is csak ütőhanszerek, egy bodran például teljes értékű, gyönyörű, hangmagasságot is adó hangzást fon az ének köré. De sok a szabad zenélés is, minden zaj ritmussá válik, Andris sokat használja a kis játékait, a harangok, kecskeköröm-csörgők és más hangkeltők egy zenekari hangzásban nem kapnak ekkora súlyt. És persze ordítozunk, sóhajtozunk, ütögetjük a testünket, tapsolunk, dobogunk, játszunk egymással. A duókban nagyon egymásra kell hangolódni, és tele van az egész zenei szövet gyönyörű hangokkal és csendekkel, lélegzik az egész. Andrissal – zenei értelemben – nyelvtanibb volt a találkozás, Balázzsal meg dalszerűbb, de mindkettőben van egy csodálatos szabadság meg egyensúly, és egyre nagyon szerepet kap a humor is.
| hirdetés
 |
|
Január végén a Carnegie Hallban lépsz fel New Yorkban. Milyen műsorral készülsz, és egyáltalán hogyan jött a felkérés?
P. B.: Épp e két zenész lesz a parnerem, Szokolay Dongó Balázs és Dés András. A magyar évad keretében lesz a koncert, a szervezők szerettek volna egy népzeneibb műsort, én így ezt a két szólistát választottam magam mellé. Magyar, cigány, szefárd zene és saját dalok lesz a törzsanyag, de ennek a műsornak a titka a hangzásokban, hangszínekben, a szóló-énekhang és a kamarazenélés finomságaiban rejlik.
Ha jól tudom, a trafós koncerted amolyan főpróbának is felfogható a Carnegie Hall-műsor előtt…
P. B.: Részben. A Trafóban teljesen egyedül leszek színpadon. Ez egy sokkal törékenyebb dolog, de szabad vagyok már ebben is, az utóbbi hónapokban vagy tíz ilyen koncertem volt Erdélyben és itthon. Két tengely van, egy zenei, amit inkább a hang, csend, ritmus, dallam, díszítmények hordoznak, és egy lelki, amit inkább a szöveg hordoz, férfi és nő, humorral és mélységgel kezelt saját rettegéseim és örömeim. Van a hangom, meg ami belül nekem van, és más nincs. A közönség nagyon érzékeny minderre, és be is vonom őket, sok a közös játék velük. Olyan mélységeket lehet itt érinteni, amire csak ebben az egyedüli kötéltáncban vagyok képes, ha már ott van valaki, elvész az az izgalom, hogy lezuhanhatok. Itt meg csak a közönség kaphat el, innen a koncert alatti hihetetlen közelség velük. Igen, benne van a szólókoncertben egy adag jófajta félelem, és itt is egyre több a humor. Tombol bennem újra a bohóc, mint gyerek-és kamaszkoromban, folyton hülyéskedek, zenében is. Lesz ennek a bohócnak még jövője…
Másfél éve nagy sikerrel megy a klubod a Kulteában. Mik az itt szerzett legfontosabb tapasztalataid?
P. B.: Hogy mindent szabad, a zenei kísérletezésnek nincs határa. Én amúgy sem állok meg soha, a klubbal egy játszóteret teremtettem magamnak, ahol a kíváncsiságomat kiélhetem, elhívhatok engem izgató zenész-egyéniségeket, énekelhetek olyat, amit máshol nem szoktam (Whitney Houston, régi magyar slágerek, Pataky Attila-paródia…). Az embereket is érdekli, mi hogyan születik, a rész és egész viszonya már a legózás korában is érdekelt minket. A hallgatóság sokkal jobban bevonódik ebbe az izgalomba, tolják nekünk az energiát. Az emberi fül hallatára érlelt dolgok pedig mindig százszorosan hatnak. Egy klubkoncert felér vagy öt próbával.
Nem olyan ember vagy, aki sokáig szeret ülni a babérjain. Gondolom, már most rengeteg terved van 2009-re…
P. B.: A Carnagie-koncert és egy jó másfél hónapos vízbámulás után felveszek egy teljesen szóló anyagot, talán lesz mellé könyv is. És lesz újra zenekari hangzás, az év második felében megcsinálom a szefárd műsort, elkezdem a franciát is. Van a tervek közt kreatív retró, ez esélyes őszi befutó, meg a saját dalok is. Ja, és Psyché-turné Erdélyben.. Mindent akarnék? Persze.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
