PM Online | Korábbi cikkeink

Az idén hetvenegy esztendős Féner Tamást leginkább feltáró jellegű, szociografikus fotóiról ismerjük – cigánytelepek pillanatokba sűrített életéről, a cserhalmi bányászbrigádról vagy a budapesti zsidók életét újévtől újévig nyomon követő fotósorozatáról, melyet 1983-ban elképesztő óvintézkedések mellett, előbb betiltva, azután mégis engedélyezve mutattak be a Néprajzi Múzeumban.
Az idén hetvenegy esztendős Féner Tamásra – bár retrospektív kiállításról van szó – most mégsem ezeken a képeken keresztül csodálkozhatunk rá.

A Mai Manó Házban rendezett, kvázi-retrospektív kiállítás tanúsága szerint Féner Tamás akkor is jellegzetesen és letagadhatatlanul féneres lenne, ha csupán az elmúlt tíz évben készült munkák rajzolnák meg fotós karakterét. A hazai embertelen börtönéletről készített, ember nélküli szociofotói, a gyermekkor tájfotókban megidézett emlékei, a Féner látta Velencei-tó és a képzőművésztársakról készített portréfotók nem új vonalakat húznak a fotóművész életművében, hanem még markánsabbá teszik a már ott lévőket. Az elmúlt tíz év felvételei mögül – légyen szó akár a tarkabarka festőnadrágban groteszkül pózoló Kokas Ignác portréjáról, akár Kun Zsuzsa prímabalerina egykori és 30 évvel későbbi aktjáról – egy már korábbról ismert Féner-arc bukkan elő. Azé az emberé, aki azon bosszankodván, hogy mindenki csak össze-vissza fecseg a kábítószeresek büntethetőségéről, kattintásra szánta magát, hogy megmutassa, ha börtönbe zárnák az egyszer-egyszer spanglizó fiatalokat, nagy eséllyel hivatásos bűnözőt nevelnének belőlük. A képzőművészbaráté, aki negyven különféle látásmódba helyezett portrén keresztül tárja elénk, milyennek is látja ő maga a borospohár mellett elmélázó Nádler Istvánt, a hanyagul létrának támaszkodó Pauer Gyulát, a fűtőtesten kucorgó, nemrégiben elhunyt El Kazovszkijt vagy a sajátos rövidülésben, cipőtalpakon át ábrázolt Jovánovics Györgyöt. A gyermeké, aki Proustot idézve eleveníti fel anyja süteményének ízén keresztül az egykori családi fészket, valamint a férfié, aki saját bevallása szerint életében csupán kétszer fotózott aktot. Első alkalommal 1972-ben, másodszor pedig négy éve, amikor is azért került elő a hölgyemény, mert ötven felé is szeretett volna egy sorozatot magáról.
Az aktokat, ahogy a kiállított többi 100 felvételt is a világirodalom klasszikusainak idézetfüzérei öltöztetik – amolyan mottósan: „Puszta hely ez, és az idő már elmúlt.” (Máté evangéliuma)