Városépítők
Ki a négy fal közül – Gabriele Gauler
2009-03. szám / Köves Gábor
Mielőtt 2006-ban átvette a budapesti Goethe Intézet vezetését, a pekingi intézetben és a müncheni központban dolgozott.
G. G.: A Goethe kötelékében országról országra utazik az ember, egy kicsit olyan szakma a miénk, mint a diplomatáké. 6 évet töltöttem a pekingi Goethe Intézetben, 2000-től pedig a müncheni központunkban dolgoztam.
 A német nyelvoktatás a szakterületem, Pekingben is ehhez kapcsolódott a munkám, fiatal kínai nyelvtanárokat tanítottam a nyelvoktatás legfrissebb módszereire, náluk ugyanis nincsen külön intézményesített képzése az idegen nyelvi oktatásnak.
Jól beszél kínaiul?
G. G.: Otthon vagyok a nyelvben és a kultúrában is. Az egyetemen sinológiát tanultam, Németországban és Tajvanon egyaránt.
Mennyiben tér el a magyar Goethe Intézet az ön által megismert külföldiektől?
G. G.: A budapesti a maga négy osztályával a nagyobb intézetek közé tartozik. Ez a négy osztály a könyvtár, mely magában foglal egy országos hálózatot is; a nyelviskola, ahol évente kb. 1400 diák tanul és vizsgázik; a tanárképzés, mely szerintem a legfontosabb feladatunk; végül, de nem utolsósorban pedig a kulturális programok, melyek valamennyi tevékenységünk közül a leginkább szem előtt vannak. Ami a nyelvoktatást és a vizsgákat illeti, Magyarország az egyetlen hely, ahol államilag is hitelesíttetni kell a Goethe Intézet vizsgáit, ilyen máshol nem létezik. Mi nemzetközi szintű vizsgákat nyújtunk, folyamatos és szigorú minőség-ellenőrzés mellett. Ezt magam is tapasztaltam, hiszen a müncheni központunkban ez is a munkám részét képezte. Valamiért azonban Magyarországon ragaszkodnak a felsőbb, állami kontrollhoz, ami a hírhedt Rigó utcai intézmény monopóliuma. Ez viszont nemcsak megdrágítja a vizsgáztatást, aminek a pluszterheit persze a tanulóknak kell állniuk, de meglehetősen bürokratikus is. Állami hitelesítés nélkül azonban nem adható ki ma hivatalos nyelvvizsga Magyarországon.
Ha már a bürokráciánál tartunk, amiről mi magyarok ugyancsak híresek vagyunk, beszéljünk még egy kicsit a kulturális sztereotípiákról. Már csak azért is, mert talán ez a kulturális intézetek elsődleges feladata; hogy lebontsák ezeket a makacs berögződéseket. Ön szerint mi az, ami ma egy német átlagembernek a magyarokról, Magyarországról eszébe jut?
G. G.: Attól tartok a németek jóval kevesebbet tudnak Magyarországról, mint a ma-gyarok Németországról. De ez már csak így szokott lenni a nagyobb és a kisebb országok relációjában. A külföld felé még mindig élnek a klasszikus német sztereotípiák: a pontosság, a hatékonyság, a megbízhatóság kliséi. A németek pozitív Magyarország-képéhez nagyban hozzájárultak az 1988–89-es események, a vasfüggöny lebontásában játszott aktív szerepük. Ez a mai napig igen pozitívan hat a magyarok megítélésére, a mai fiatalok körében is közismertek a hajdani események. A fiatalabb korosztá-lyok körében illik tudni a Sziget Fesztiválról, a szűkebben vett kulturális szcénában pedig igen jó híre van a Krétakörnek, a Budapesti Fesztiválzenekarnak meg persze a magyar íróknak, Esterházynak, Kertésznek, Da-losnak is. Ezen túl azonban tartják magukat a régi, pirospaprikás-pusztás sztereotípiák.
Németországgal kapcsolatban az egyik leggyakrabban el-hangzó dicséret a történelmi múltfeldolgozás sikerét emeli ki. Ha úgy tetszik, ez is egy sztereotípia. | hirdetés
 |
|
G. G.: Ami az NDK-s, kommunista időket illeti, valóban sok minden feltárásra került, de mint minden sztereotípia, ez is csak távolról tűnik igaznak. Még messze nincs elvégezve a munka, ma is rengeteg a vitatott kérdés. Nemrég jelent meg például az ismert történész, Hubertus Knabe új könyve; Knabe a kommunista diktatúrák és különösen az NDK-s éra szaktekintélyének számít, és szerinte még mindig rengeteg az olyan bűnös, aki nem lett felelősségre vonva. Most, hogy a nagy botrányok már elültek, kezd lekerülni a napirendről ez a korszak. Knabe azért küzd, hogy a bűnök ne merüljenek feledésbe.
A Goethe Intézet is feladatának tekinti a múlt minél szélesebb körű megismertetését?
G. G.: Kötelességünk, hogy foglalkozzunk ezekkel a kérdésekkel. Fut az intézet website-ján egy projekt (A szocialista múlt kezelése – Umgang mit der sozialistischen Vergangenheit), melynek keretében a volt kommunista országok történészei értekeznek az egykori diktatúrákról. Magyar részről Ungváry Krisztián publikációja olvasható, valamennyi résztvevő ország nyelvén.
Említette, hogy szélesebb körben leginkább a kulturális programjai révén ismerik az intézetet. Mi várható ezen a téren a közeljövőben?
G. G.: Tavaly ünnepeltük az intézet húszéves fennállását, ez alkalomból pedig elindítottuk a Mozgókönyvtár névre hallgató projektünket: kortárs német írók műveiből, pontosabban azok egy-egy részletéből összeállítottunk egy antológiát, amit a villamosokon osztogattunk az utasok között. Úgy gondolom, hogy idejétmúlt az a szemlélet, miszerint a kultúrát házon belül, az intézmény falai között célszerű népszerűsíteni. Ki kell lépnünk a négy fal közül, és ennek a nyitásnak volt az első és látványos lépése a Mozgókönyvtár-akciónk. A program folytatásaként többeket meghívtunk az antológiában szereplő művek fordítói közül, és január 23-án ők fognak felolvasni az összeállításban is megjelent szövegekből.
Idén ünnepeljük a berlini fal lebontásának 20. évfordulóját. Mivel készül az intézet?
G. G.: Az első nagy esemény egy színházi projekt, az After the Fall magyarországi eredményének nyilvános bemutatása lesz január 30-án a Nemzeti Színházban – egy felolvasó-színház formájában. A projektben 15 európai ország vesz részt, ebből 14 egyik kiemelkedő nemzeti drámaíróját bízta meg egy-egy darab megírásával, arról, miképp hatott a fal leomlása hazájuk kultúrájára. Mi más utat választottunk: egy fiatal drámaíró tehetségeknek rendezett tehetségkutató workshop keretében születik meg az előadás anyaga. Tervezünk egy filmprojektet is: Celluloid Curtain címmel hidegháborús kémfilmekből szeretnénk fesztivált rendezni más európai kulturális intézetek bevonásával. Reményeim szerint ez az idén ősszel fog megvalósulni.
Ön a magyarországi elnöke az Európai Uniós Nemzetek Kulturális Intézetének, a EUNIC-nak.
G. G.: 2007-ben alakultunk, azzal a céllal, hogy az együttműködést megkönnyítendő, hivatalos csatornákat építsünk az uniós nemzetek kulturális intézetei között. Együtt pályázni is könnyebb, a támogatások összeadásával pedig olyan események is megvalósulhatnak, melyekre egymagában aligha képes egy intézet. Az idei nagy projektünk egy Balti-tengeri fesztivál; a régió filmes, zenei és irodalmi sajátosságait szeretnénk bemutatni a német és lengyel jazzt éppúgy, mint a skandináv krimiirodalmat.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
