Debütáló albumával, a 2007-es TransBalkan Express-szel akciófilmekbe illő energiával rúgta be az ajtót a Cimbaliband, így most nem volt könnyű dolguk. A második lemez valahogy sokkal rizikósabb, mint az első. Ha az sikeres volt, rögtön magasak az elvárások, ha meg gyöngécskére sikeredett, akkor nagyon kell bizonyítani, hogy nem elvetélt kísérletről volt csupán szó.
 A Cimbaliband első lemeze tehát olyan magasra helyezte a lécet, hogy nagy kérdés volt, a rögtön rákövetkező évben van-e annyi új mondanivaló a zenekarban, ami miatt új anyagot kellett összehozni. Az eredmény alapján elmondható, hogy a Feketetó talán egy vékonyka vonással lett gyengébb eresztés, mint az egészen kiemelkedő első lemez, de még így is az amúgy igen színvonalas népzenei mezőny krémjébe emeli az együttest. Az alapító-frontember, Unger Balázs most is emberfeletti teljesítménnyel rukkol elő, ördögi tempót diktál cimbalmán, nem egyszer húzza maga után a teljes kompániát. A többiek szorgalmasan követik, Wertetics Szlobodán harmonikajátéka ezúttal is élményszámba megy, Pataj Péter brummogó nagybőgője szépen, kimérten, a háttérből tartja meg a ritmust. Pál István „Szalonna” vendégprímásként alkot zavarba ejtően tökéletes szólókat abban a három számban, amelyben részt vesz, de az együttes szupertehetséges ifjú prímása, Boda Gellért is biztos kézzel vesz részt az akciókban. A Cimbaliband – mindnyájunk szerencséjére – hajlamos arra, hogy a puszta örömzenén túl valamiféle irányt, didaktikus megközelítést is átadjon a közönségnek. A TransBalkan Express a Balkán vidékeit bejáró gyorsvonatként szemezgetett a szomszédos népek zenéjéből, a mostani Feketetó egy erdélyi falucska nevére, és az ottani évenkénti óriás vásárra utal, ahol mesebeli forgatagban, igazi „sokadalomban” ötvöződnek a portékák és a népzenei dallamok. Okos, átgondolt és szép válogatás született; tradíciókból új minőség jött létre.
|
vissza
vissza a lap tetejére
