PM Online | Korábbi cikkeink

Friderikusz Sándor a kilencvenes évek legeleje óta reflektorfényben él, mágikusan vonzza magához a közfigyelmet, urbánus legendák kötődnek nevéhez, személye társasági beszélgetések kimeríthetetlen témája évtizedek óta. Most egy szigorú kötet erejéig magához ragadja a szót, ő mondja el, mi volt, hogy volt, hogyan élte meg belülről az elmúlt időszakot. A Friderikusz – Eddig interjúkötetben közeli munkatársa, Mihancsik Zsófia kérdéseire válaszol.

„Akiket megbántok ebben a kötetben, azoktól előre elnézést kérek! Nem tehettem mást, ha egyszer én így emlékszem…” – bocsátja előre rövidke kötetbevezetőjében Friderikusz. Jól tudja, miért mondja. Az érintettek egyébiránt aligha fognak neki megbocsátani, a kötetben ugyanis keményen oszt az interjúalany, erősen botrányszagú anekdotákkal színezi közismert médiaszereplőkről meglévő tudásunkat, és senki sem lehet meglepve, hogyha a visszaemlékezés publikálása után Fábry Sándor, Rudi Zoltán, Gát György nem fog többé szóba állni vele. De még a sokszor istenített Vitray Tamást is úgy tudja dicsérni, hogy ennél megalázóbb talán már nem is lehetne. A zaftos részek sokak kéjes ízlését kielégíthetik, mégis úgy érzi az ember, hogy ez a leszámolás a kötet hátrányára válik, ha úgy tetszik, ezek teszik ki azt a mintegy száz oldalt, amennyivel a könyv hosszabb a kelleténél. Adott esetben még el is terelik a figyelmet arról, ami miatt Friderikusz tényleg elvitathatatlan adottságú, hipertehetséges televíziós. Az ilyen könyvekbe persze a balhé is kell, ez adja el az anyagot, de olyankor van rá nagyobb szükség, ha nincs mód valódi tartalomközlésre. (V. ö.: 21 éves sportemberek vaskos „önéletrajzi” kötetei.)
Ebben az esetben viszont van tartalom, van mélység. Van színvonal. Friderikusz élete egy televíziózás nevű, gyógyíthatatlan szenvedélybetegségről szól. E mellett nem juthat hely semmi egyébnek. Erről a mély, legendás szenvedélyről mesél a kötet, emiatt köti le az olvasót, ebben merül el a feje búbjáig. Az apró-cseprő botrányok, bulvárvagdalkozások másodlagos fontosságúak. Hogyan vethető össze egy-két híres ember kisszerű, pitiáner gesztusa azzal, hogy egy nyíregyházi gimnazista ócska Tesla magnóval rohangál a cigányok lakta Guszev telep viselt dolgai miatt összehívott lakossági fórumra, hogy aztán Pestre, a Rádió 168 óra műsorának beküldje az összevágott anyagot? Hogy kicsivel később a pártapparatcsikok között szétosztogatott „bányászlakások” lakótelepén egyenként becsöngessen, és minden lakásba megtudakolja, hogy laknak-e itt bányászok? Ezeket a történeteket felesleges bármivel fűszerezni, azzal együtt, hogy persze mindenkit érdekel, hogyan nem lett belőle a köztévé elnöke, vagy hogy min rúgta össze a port a tévé-elnök Rudi Zoltánnal, vagy hogyan folyt az RTL Klubbal szembeni kazetta-eldugásos pere.
Friderikusz köztudottan munkamániás, de hogy ennyire, az mindig lenyűgözi az embert. Szédületes energiát hajlandó áldozni egy-egy jól sikerült adásra, kisujjában van már a televíziózás, mégis kijegyzeteli a tévéműsorokat, visszanézi régebbi adásait, megrendeli a külföldön futó tévéműsorokat. Felforgatja a világot, ha a fejébe vesz valamit. Például munkatársaival együtt megszállja a budapesti szállodákat, ha hírét veszi, hogy Larry Hagman (alias Jockey Ewing) Budapestre érkezik. Persze Mihancsik Zsófia sem esett a feje lágyára, ő is tud egyet s mást a szakmáról. Meg is dolgoztatja Friderikuszt, aki egy-két témakörből nehezen is keveredik ki emiatt. De büszkén vállalhatják a kötetet mindketten. Más kérdés, hogy nyilván nem szeretnének most összefutni egy-két megnevezett kollegájukkal…