Valaha Haydn azt mondta, hogy Carl Philipp Emmanuel Bach az apa, és mi vagyunk a gyermekei. Ehhez képest ma Haydnra mondják, hogy „papa”, C. P. E. Bachra pedig hogy ő csak a gyermek. Igaz, jó gyermek, a nagy Johann Sebastian második fia, és zeneszerzőként a legsikeresebb ivadék.
 A sikereit állítólag nem is annyira az édesapjának, hanem a keresztapjának, Telemann-nak köszönheti, de ez ma már igazán mindegy. Főleg egy olyan zeneszerzőnél, akit alig-alig hallgatunk.
A vesztesek természetesen most is mi vagyunk. Carl Philipp Emmanuel olyan világ, amit nem nagyon ismertünk. Már nem barokk: ha összevetjük, mondjuk a d-moll fuvolaversenyt Vivaldi hasonló műveivel, világos, hogy miről van szó. Vége a jó kis formáknak, amelyekben Vivaldi olyan biztonsággal mozgott, a szólóhangszer már nem feltétlenül ismétli meg azt, amit a zenekar mond, nem vetélkedik egymással szólista és zenekar, hanem együtt indulnak tovább, az egyik gondolatát a másik továbbfűzi. Elkerülhetetlenül közeledünk a klasszika felé, amikor majd a szimfónia lesz a zenekari gondolkodás reprezentatív formája. De még félúton vagyunk, a régi forma bomlik, az új még nem szilárdult meg, a zeneszerző a legszabadabb ember. Annyira szabad, hogy még a mai hallgatót is zavarba hozza.
Zeneakadémia
6., péntek, 19.30
|
vissza
vissza a lap tetejére
