PM Online | Korábbi cikkeink

Rákapcsolt a Centrál; nagy a hírverés a megújult kávéház körül. A hely már nem elégszik meg a kitűnő elhelyezkedésnek és a jó beosztásnak köszönhető folyamatos kihasználtsággal, elérkezettnek látta az időt, hogy a gasztronómia területén is húzónevekkel erősítse meg a csapatot.

A legújabb kulináris trendeknek megfelelően „névhez köti” a kínálatot, az ételekért Cseh János, a Gundel korábbi első embere vállalja a felelősséget, a desszertfront a váci sztárcukrász, Mihályi László reszortja. A nagy neveknek hamar hírük megy, a cukrászdába illő desszertpult előtt máris nagy a tolongás, mindenki megcsodálja az extravagáns külsejű, bár a váci Desszertszalon kínálatánál kicsit konzervatívabb ízvilágot ígérő süteményeket.
A hatalmas, több szintes hely, ez nem újdonság, zsúfolásig megtelt, jóllehet már nincsen kifejezett ebédidő, a vacsora meg még különösen messze. Sok asztalnál külföldi vándorok, egy turista családanya nagy lelkesedéssel olvassa éppen a Románia útikönyvet; lelke rajta. A Centrál tehát szokva van a pezsgéshez, ennek ellenére határozott zavar hallatszik ki a kulisszák mögül, a személyzet épp öli egymást, emelt hangú vita szűrődik ki a vendégtérbe, az osztásban élen jár a kopasz teremfőnök, akinek mindenkihez van egy-egy bántó szava, de a vendégekkel legalább viszonylag kedves. Ha nem hallanánk őket, nem tűnne fel a probléma, a gépezet olajozottan és gyorsan működik, mosolyban sincs hiány, legfeljebb az ajtók mögött rúgják egymást bokán a kollégák.
Cseh János a hagyományos magyar konyha megújítójaként szerepel az étlapon, amely visszafogott mennyiségű, de nagy fantáziával megáldott fogásokat kínál. Ha valahol lehet borjúmirigyet, vagyis borjúbrízt kapni, azt nem érdemes kihagyni, a vajban pirított belsőség jó minőségű, friss, ruganyos, a köré öntött zsálya-glace egészen mesés, egyedül a leveles tészta köret funkciója nem válik világossá, szétporlad, lapos, nem tudjuk mire vélni, de az összhatáson nem ront sokat. Eddig jó, bár fáradt bolti kenyér helyett igazán kedveskedhettek volna egy kis pirítóssal is ehhez az ételhez. A Sztroganoff bagett furcsa szerzemény, szendvics jellegénél fogva kézzel kell enni, de a köret kemencés burgonya, amihez kés-villa dukál. Szerencsésebb lenne az ilyenkor szokásos chips vagy esetleg hasábkrumpli valami mártogatóssal, de hát így lett megálmodva a fogás. A rózsaszínre sült borjúpofa finom, az uborka mennyisége viszont kicsit sok, magához ragadja a fő szólamot; árához képest szerény étel. A mogyorókéregben sült vörös sügér jól lett elkészítve, bár ennyi mogyoró alapvetően halas Snickersszé változtatja az élményt. Ehhez is a kissé jellegtelen kemencés sült krumpli meg egy jó dresszinggel elkészített, bár kissé homokosan ropogós zöld saláta jár. Következzék akkor a beharangozott fénypont, a megújult süteményes kínálat. A barackvirág-torta egészen újszerű, szokatlan sütemény, pehelykönnyű, selymes, karakteresen őszibarackos álom, leheletnyit túlédesített az ízlésemhez képest, a gyümölcs még jobban érvényesülne kis fanyarsággal, de ez egyéni probléma. Az Opera-szeletnek nevezett variáció viszont már határozottan elkedvetlenít, kávés tónusú, unalmas piskótatészta, látszatra szép, kóstolva elég unalmaska. A bombasztikus hatás tehát elmarad. Mint ahogy az egész helyre elmondható, jó, elég magas színvonalú, de a csoda elmarad. Összességében kicsit csalódás az egész.