PM Online | Korábbi cikkeink

Előre kell bocsátani, hogy éttermet tesztelni nem illik Torkos Csütörtökön. Ez egy kiemelt napja az évnek, áldás és átok egyszerre. A vendéglők zsúfolásig telnek, a vendéglősök minden talpalatnyi helyet asztalokkal töltenek meg, így növelve a kapacitást a többszöri turnusváltás vonzó ígéretében.

A szép (?) emlékű Old Amsterdam helyén nemrégiben megnyílt Borssó bisztróban sincs ez másképp. Helyhez jutni csak előzetes foglalással lehet, még így sem egyszerű, csak este kilenc órára ígérnek asztalt, pár percet erre is várakoznunk kell. A foglalási listára kukkantva látjuk, hogy a félárú napra új helytérképet rajzoltak maguknak az üzletvezetők, számukra is ebből derül ki, hol találják meg a más napokon nem létező asztalokat. A legsúlyosabb előítéletek látszanak hát megvalósulni, de az este folyamán kiderül, hogy a torkos vendégekről alkotott sztereotípia jön csak be, a felszolgálók viszont remekül állják a sarat. A féláras vendégek ide nekem az oroszlánt is attitűddel vetik bele magukat a dőzsölésbe, újragyújtatják a leégő gyertyát, decinként kóstolják végig valamennyi bort, órákat ücsörögnek egy-egy desszerttel, kávéval, megcsinálják a szerencséjüket, a legszebb móriczos hagyományoknak megfelelően „kieszik ezeket a pénzükből”.
Mi is fészkelődünk, az összetorlódás miatt érzetre szinte egy asztalnál ülünk négy asszonnyal, akik láthatóan már a kezdet kezdetén lenyúlták a sótartónkat, és eszük ágában sincsen visszaadni; megy föl a pumpa. (Később ők bizonyulnak a legutolsó vendégeknek is, miközben lassan mindenki elszállingózik, de legalábbis fizet.) Fentiek fényében tehát minden elismerés megilleti a kötélidegzetű személyzetet, amely az olcsójánosokkal súlyosbított nagyüzem ellenére is végtelen mosollyal, türelemmel és szakértelemmel állja az ostromot. Kivárják a totojázós rendelést, a több körben leadott italrendelést, nem felejtenek el semmit, még a futtában odakiáltott kenyérrendelés is ül, érkezik a bor, az extraként rendelt köret. Szakemberekkel van dolgunk, és kedvességük, előzékenységük lehetővé teszi, hogy az óriási zsivaj ellenére is otthonosan érezzük magunkat.
A Borssó szűkített étlappal készült az egyszeri alkalomra, nincs rajta csalás, ügyeskedés, átmeneti áremelés; mindössze a rendelhető tételek számát zsugorították le könnyebben kezelhetőre. A konyha tartja is a ritmust, semmire sem kell sokat várni, de az ételek színvonala hullámzó. A halleves sajnos annak ellenére is kissé tompa, hogy kiváló minőségű halakkal készült, van benne rák is, kagyló is. Lehet, hogy ha forróbb és sósabb lenne, semmi kifogás nem érhetné a ház elejét. (Csak hát a sótartónk a négy szipirtyónál van, és a hőmérsékleten még az sem segítene.) A libamájszószos szűzérmék gersli-rizottóval érkezik, kifejezetten okos fogás, jól elkészítve. A szósz decens, tartózkodó, a hús első osztályú, a harsány, friss gersli-rizottó pedig egyszerűségében nagyszerű. Az erdei gombás bélszín szintén remek, bár elmulasztották megkérdezni, milyenre kérjük, szerencsére így félangolosan pont jó. A hozzá tálalt fehérrépa-püré édeskés és karakteres, kicsit persze hígan pempős, de még így is nagyszerűen kerekíti ki az ízélményt. A jellegtelen paradicsomos tagliatellével tálalt lazacfilé sajnos ismét csak sóért kiállt, de a négy süket boszorkány ezt sem hallja meg. Dühös pillantásokat lövellünk feléjük, de aztán lecsillapodunk, mikor a káprázatos calvados mártásos francia almatorta megérkezik. Gyönyör a köbön, varázslatos, súlyos vaníliakrémmel, könnyed, játékos, rafináltan citrusos calvadosos-szósszal. Pazar! És szintén a Borssó javára legyen mondva, hogy az 50 százalékot a teljes végösszegből vonták le, nem csak az ételek után. Becsületesek és profik, minden elismerésünk!