Interjú
Kölcsönös hit
2009-08. szám / Szepesi Krisztina
Horváth Csaba táncos-koreográfus sosem nyugszik, mindig új, rizikós feladatokat keres, akkor is, amikor már azt hinné az ember, minden jó kerékvágásban halad. 2006-ban megalapította a Fortedanse társulatot, ami már két éve ugyanazokkal a művészekkel működik.
A Közép-Európa Táncszínházban 8 év alatt biztonságos helyzetbe kerültél, a szakma és a közönség is elismerte a munkádat. Mégis elmentél Debrecenbe, ahol szintén megvethetted volna a lábad, de egy év múlva onnan is eljöttél, hogy a Fortedanse Társulattal mindent újra kezdj. Semmi nem volt elég jó?
H. Cs.: A KET nagyon komoly társulatépítésről szólt előadásról előadásra. Megszületett egy elég erőteljes állandó csapat, de elkezdett szorítani maga a hely, hiszen a Bethlennek már minden sarkát kihasználtam. A végén már a nézőteret is megfordítottam, szóval amit lehetett, kipróbáltam. Már az emberekben sem annyira tudtam gondolkodni, ami nyilván az én hibám is. A távozásom művészi lépés volt, anyagiak egyáltalán nem játszottak benne szerepet. Debrecen pedig jó lehetőségnek tűnt, ha másért nem, az újdonság ereje miatt. De attól is többet vártam.
Pedig már ott is létrehozhattál a mostanihoz hasonló produkciókat.
H. Cs.: Mégsem volt megfelelő a hely. Az, hogy én egy évben csináljak egy produkciót és utána malmozzak, s nézzem, hogy mi történik egyébként a színházban, nem nekem való. Engem jobban motiválnak az emberek és a folyamatos munka. Erre pedig nem volt lehetőség.
A döntéseid meglepőek, olykor lázadónak tűnnek. Például amikor operás balett-táncosokkal kezdtél kortárs előadásokat csinálni…
H. Cs.: Űzött a kíváncsiság, hogy másfajta technikai felkészültséggel, más iskolából érkező emberekkel, mire jutok.
Most pedig színészekkel dolgozol, ami szintén nem könnyű.
H. Cs.: Azért ez a csapat az elmúlt két év alatt elkezdett összeszokni és nagyon sokat tanultak, meg én is. Próbálunk valami nem szokványos dolgot csinálni.
Furcsa, hogy ennek ellenére több interjúban mondtad, téged nem igazán inspirál a műhelymunka.
H. Cs.: A felfedezés és az újra való törekvés mindig érdekel, vagyis a konzekvencia mégis az, hogy a műhelymunka nagyon fontos dolog. De amikor már semmi más nincs és eleged van a műhelyből és a munkából is, akkor azért nincs első helyen.
A Fortedanse esetében egyértelműen műhelymunkáról beszélhetünk.
H. Cs.: Így van, de ez feltétlenül szükséges is. Az elmúlt évek tapasztalataiból tanulva persze már lazábban fogom fel a dolgokat. Ez nem egy misztikus dolog, ahol hét lakat alatt valami titkos dolgot csinálunk, hanem egy egészséges közös irány, ahol mindenki megtalálja a saját helyét, és nem zárom ki azt sem, hogy egy-egy színész máshová is elmenjen dolgozni.
A Csak a felhők, amit a Bakelitben mutattatok be, egy az egyben egy ilyen közös munka eredményének látszik. Rövid jelenetekből építkezik, nem is akar egészen kerek lenni.
H. Cs.: Megvolt az elképzelésem, hogy milyen legyen, de abszolút számítottam a kreativitásra, amit meg is kaptam. Beckettet akartam a szöveg zeneisége miatt. Ők hozták a szövegeket, főleg Földeáki Nóra és Sipos Vera, Andrássy Mátéval pedig megbeszéltük, mik azok a dolgok, amiket sárba kell tiporni, aztán ő folyamatosan improvizált erről a próbákon és az előadásokon is.
Pár éve még csak beszéltél róla, hogy prózához nyúlj, most pedig már elképzelhetetlen, hogy anélkül dolgozz. Azt szokták mondani, ha valamit szavakkal már nem lehet elmondani, jön a tánc. Nálad ez fordítva alakul.
H. Cs.: Az elmúlt években itthon és külföldön is sokszor dolgoztam színészekkel, akik inspiráltak. Ráadásul legtöbb esetben úgy, hogy abszolút rendelkezésemre állt egy színészcsapat, akikkel azt csináltam, amit akartam. Egyre inkább azt gondoltam, meg kellene próbálkozni egy önálló színházi előadással. A tavasz ébredése számomra nagyon izgalmas dráma, mert szerintem olyan témáról szól, amivel ki lehet próbálni, a próza és a mozgás hogyan működik együtt.
Először a Nagyvárosi ikonokban hangzott el szöveg. Aztán találkoztál a Debrecenbe szerződött Jordán–Lukáts-osztályban végzett fiatal színészekkel. Ők indítottak el egyértelműen ebbe az irányba? | hirdetés
 |
|
H. Cs.: Ezeket a színészeket többek közt én javasoltam. Hogy ez mennyire nem jött ott össze, az egy szomorú történet, amiről már nem kell beszélni. A lényeg, hogy feltétlenül velük akartam dolgozni, és ők is velem.
Eredetileg a Fortedanse úgy indult, hogy te majd mindig új és új embereket hívsz dolgozni, akik vagy igent mondanak a felkérésedre, vagy nem.
H. Cs.: Az eredeti terv az volt, hogy keresgélek, kivel és mit csináljak. Valami újat, motivációt és impulzusokat kerestem. Ehhez kellett két évad.
És megtaláltad azokat, akiket kerestél.
H. Cs.: Így van. Velük éreztem azt, hogy van kölcsönös hit. Bennük volt egy szándék tőlem függetlenül, hogy eljöjjenek Debrecenből. A problémáikat velem osztották meg és én felajánlottam nekik ezt a másikfajta, sokkal nehezebb létformát.
Sokszor mondod, hogy komolyan veszed a közönséget, és felnőttnek tekinted a nézőt. Gyakran azonban bukik ez az elmélet, ha a Fortedanse előadásainak közönségét nézem.
H. Cs.: Legyünk optimisták. A József Attila Színház persze bonyolultabb ügy, mert ott kevésbé nyitott közönség van, akik nem biztos, hogy azt szeretnék látni, amit én csinálok. Ennek ellenére őket is pont annyira komolyan kell venni, mint ahogy a debreceni színház közönségét, ahol a negyedik előadásnál már az a száz ember ült ott A tavasz ébredésén, akik közül csak ketten mentek haza.
Nagy rizikót vállalsz, ha kicsit sem az a célod, hogy kielégítsd az igényeket.
H. Cs.: Rám azt is mondják, hogy direkt provokálok, de szerintem semmi ilyen nem történik a színpadon. Kinézem a közönségből, hogy talán megérinti őket, amit látnak. Néha persze a közönségnek van igaza, hiszen nekem se sikerül mindig.
Az előadásaidon erősen érződik a folyamatos, bátor kísérletezés, hiszen prózával dolgozni egészen más, mint „csupán” a zenével.
H. Cs.: Erre valók az olyan előadások, mint a Csak a felhők, amikor nem azon feszülünk, hogy holnapután bemutató, kapunk-e pénzt legközelebb, hanem egyszerűen csak be lehet jönni, s meg lehet nézni, mit csináltunk és ebből mi is sokat tanulunk.
A Trafóban készül egy új produkció, az Isteni vidékek.
H. Cs.: Éppen egy kérdéses ponton van az előadás. Szálinger Balázzsal elkezdtünk egy görög témán dolgozni, de még bármi lehet a végeredmény.
Felmerült az is, hogy vendégrendezőt hívsz a társulathoz.
H. Cs.: Ez részben financiális kérdés, de ha kapunk annyi támogatást, hogy legalább egyszer beleférjen minden évben, akkor feltétlenül szeretném.
Aki akár teljes mértékben prózai előadást csinálna.
H. Cs.: Igen és ez nem baj. Sok mindenhez én is kevés vagyok. A KET-ben még azt gondoltam, hogy nekem kell tréninget vezetni napi három órában, de azóta már tudom, vannak emberek, akik nálam ezt sokkal jobban tudják. Nem árt, hogyha ezek a színészek olyan emberrel is dolgoznak, aki más irányból közelíti meg a dolgokat.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
