PM Online | Korábbi cikkeink

Az eddigi Budapesti Tavaszi Fesztiválok mostohagyerekeinek számítottak a külföldi színházak, csak mutatóban járt nálunk néhány ilyen alkalmakkor. Most viszont a rendezvény a Nemzetivel összefogva nemzetközi színházi fesztivált szervezett. Többeket azzal rémisztgettem,

hogy Marx: A tőke I. kötetét megyek megnézni, ettől elkerekedtek a szemek rendesen, senki nem tudta elképzelni, hogy a ménkű hosszú, igencsak száraznak és filozofikusnak tartott műből, hogyan lehet színházat kreálni. Hát lehetett. A Rimini Protokoll nem megszokott témákhoz nyúl, a Trafóban mi is megnézhettük egy olyan produkcióját, ami a szívátültetésről és az internetes társkeresésről szólt, valódi szívátültetettek, az egészségügy dolgozói és interneten keresztül ismerkedők léptek fel benne. A dokumentumszínház sajátos formáját láttuk, ahogy ezúttal is. Gazdaságtörténész vagy éppen vak telefonközpontos lép színpadra, elmeséli az életét, amit a játszók szembesítenek A tőke bizonyos passzusaival. Helgard Haug és Daniel Wetzel rendezése kaján, nyelvöltögető színház. Görbe tükröt tart az elméletnek és a valóságnak is. Rálátással az egykor történtekre, nevetéssel igyekszik enyhíteni a fájdalmat.
A világ egyik leghíresebb színházi rendezőjének, Lev Dogyinnak viszont a szentpétervári Malij Tyeatrban a Lear király színpadra állításakor érezhetően kevés kedve volt nevetni. Több humora volt eddig. A Gaudeumus fantasztikus előadásában rémes dolgoknak is megmutatta a fonákját, a zenélni, táncolni, énekelni és persze játszani is egyaránt nagyszerűen tudó, igazi egyéniségekből álló, de lenyűgöző csapatmunkára képes színészeivel. A Platonov jelentős részét egy hatalmas, vízzel teli medencében játszatta, fanyar groteszkséggel. A Ványa bácsi már hagyományosabb, de szintén jó humorú produkció volt. A két és fél évig próbált, igen míves Lear király előadásában azonban uralkodik a búskomorság. Sötét tónusban játszódik a darab. Órákon keresztül szinte ugyanaz az alaphangulat. Ez monotonná, fárasztóvá válik. A színészek pedig akár a szó szoros értelmében meztelenre vetkőznek. Ezúttal is van erős zenei momentum, a bohócgúnyába öltöztetett bolond zongorán játszva, zenei futamokkal véleményezi a történteket. És a Pjotr Szemak által alakított Lear, amikor már nem lehet tovább fokozni a tébolyt, odamegy a színpad bal szélén lévő zongorához, és őrjítően püfölve a billentyűket, eszelősen disszonáns hangokat ütlegel ki belőle. Még Cordelia sem a megtestesült, mesebeli jóság. Benne is van tekintélyes adag ridegség és számítás, ez az elfajzott világ már csak ilyen, lehetetlen benne normálisnak maradni, csak úgy, érdek nélkül, meghitt bensőségességgel szeretni, tulajdonképpen lehetetlen létezni. Mintha a világvége előtti utolsó pillanatokban járnánk.
És valahol ugyanott járunk a szintén Szentpétervárról érkezett Állami Dráma Színház Nem Hamlet előadásában is, melynek első egyharmada kiváló. Jelentéktelen, kopasz emberke lép elénk Anvar Libabov megszemélyesítésében. Tudálékosan áltudományos előadást tart nagyképűen tesze-tosza ügyetlenséggel. Nem képes kimászni a saját körmondataiból. Ostobaságokat beszél komoly ábrázattal. Ránk akarja erőltetni magát és a véleményét. Csaknem egy óra hosszat van egyedül a deszkákon a bámulatos színész, és nem válik unalmassá. Egy tételeit, tévhiteit mindenáron bebizonyítani akaró pszichiáterként vagy álpszichiáterként a Hamletből és a Rómeó és Júliából összekutyult kanavászt játszat el gyógymódként betegekkel vagy olyanokkal, akik éppen ettől válnak elmeháborodottá. Ez már zavaros, kétes értékű poénokra hajtó, mélységet imitáló rész, Andrej Mogucsij rendezése káosszal teli dilinyóssággá válik, amit csak fokoz egy igen erőteljes punk zenekar. De ekkor sok értelmet már kár keresni a produkcióban, melyről a szünetben többen meglógnak.