Interjú
Éljünk veszélyesen!
2009-10. szám / Szepesi Krisztina
Dömötör András rendező-színész nem szeretne révbe érni, ha talál valami jót, azonnal újabb jót keres. Ezúttal az Örkény Színházban rendezi Heinrich von Kleist Homburg herceg című drámáját. És mivel szeret veszélyesen élni, megpróbál hinni abban, ami körülötte van.
 Szabadságigényről beszélsz mostanában, meg hogy nem vagy még elég érett, hogy leszerződj egy színházhoz rendezőként.
D. A.: A dolog úgy néz ki, hogy én az Örkény tagja vagyok, csak nem rendezőként. Az AKKU-val kapcsolatban hosszú távon gondolkodtam, szóval ha nem történt volna az, ami, elkezdtünk volna együtt dolgozni színészekkel, színházakkal.
Társulatot akartál alapítani?
D. A.: Produkciókra akartam embereket hívni először, hogy megnézzük a lehetőségeket, s lassan kialakult volna egy társulat. Most az AKKU csoporttal új helyet keresünk a terveinkhez. Jövőre egyébként is egy sokkal szabadabb évadot szeretnék magamnak. Hagyományos színházi keretek között lehet, hogy csak egyet-kettőt rendeznék és az évad többi részében más formákat, lehetőségeket keresgélnék. Nagyon erősen hat rám az is, ami az országban történik, lehet, hogy rövidebb-hosszabb távra elmennék. Persze az, hogy a színművészetin tanítok, nagyon erős kötelék. Jövőre, amikor harmadéves lesz az osztály, biztosan sokat fogunk dolgozni, de lehet, hogy azért eltűnök egy kicsit, mert nem folyamatosan leszünk velük már, trimeszterekre oszlik majd a tanév. Nincs bennem olyan félelem, hogy mi lesz, ha nem dolgozom.
Ebben az évadban egymást követték a rendezéseid. Nem hiányozna a pörgés, ha jövőre kevesebbet dolgoznál?
D. A.: Ezt az évemet arra szántam, hogy elmentem három különböző színházba rendezni, de jövőre inkább az AKKU csoporttal csinálnék valami egészen újszerűt. Fontos, hogy folyamatosan új impulzusok érjenek. Azt biztosan tudom, hogy nem leszek olyan rendező, aki minden évadban körbejárja az országot és mindenhol rendez egyet. Abba az évad-szerkezetbe, amit fölépítek, mindig belerakok egy dinamitot, ami a végére az egészet lerombolja, és másképp tudom felépíteni a következőt. Lehet, hogy jövőre például játszom is.
Úgy érzed, hogy a kísérletező munkáid nem találtak megfelelő fogadtatásra a kőszínházakban és ezért dolgoznál kevesebbet struktúrán belül?
D. A.: Nem. Jó is, rossz is volt, de összességében nem vagyok csalódott. Egyszerűen más irányba mozdulnék. Önmagában sem a struktúrán belüliség, sem a kívülállás nem jelent semmit. Gondolatokban hiszek, amik előadásokat hívnak életre, és ezek megtalálják a közegüket. Az Örkény Színházban most rendezem Kleisttől a Homburg herceget. Három hónapja foglalkozom ezzel az iszonyatosan nemes anyaggal. Hiszek abban, hogy meg tud majd szólalni közel négyszáz ember előtt. De akkor a következő munkám ne az Amphitryon legyen, hanem mondjuk valami egészen más a Sirály pincéjében. Mindenfélét ki kell próbálni, és ezt nem gondolom felelőtlen játéknak. Természetesen keresek. Számomra az az érdekes, ha nem egy trendhez képest, hanem a saját utamhoz képest nyúlhatok új dolgokhoz. Ha ironikusan fogalmazok: lehet, hogy ez önző dolog, mert bár a végcél az, hogy mindenkinek jó legyen, de ha végül másnak nem, nekem azért mindenképp legyen jó.
| hirdetés
 |
|
Néha a darabválasztásiddal önmagad ellensége vagy. McDonagh A párnaembere volt talán a legerősebb anyag az összes közül és azzal a rendezéssel valóban nagy sikert is arattál.
D. A.: Nem az volt a legerősebb anyag, de értem, miért mondod ezt. Mindegyik darab nagyon érdekelt és valóban minddel kockázatot vállaltam. A Vízkereszt volt az egyetlen, amit nem én választottam, de ezzel nagyon speciális a viszonyom. Ebben játszottam életemben először, bölcsészkaros egyetemistaként egy diák-színjátszókörben. A Pokoli disznótort nem sikerült úgy megvalósítani, ahogy szerettük volna, de azt gondolom, ott egy hamis képhez képest akartam felmutatni, hogy az egy izgalmas anyag. Az Alice-ból pedig ilyen darabot lehet írni, nekem Schimmelpfennig műve bejött. Lehet persze mondani, hogy a Vízkereszt és A párnaember kivételével egyik sem színdarab és ellentmondanak a klasszikus dramaturgiának. De ha az ember elvégzi a színművészetit, először elkezd keresgélni. Nagyon büszke vagyok arra, hogy nem úgy gondolkodom, mint sokan, akiknek ha valami összejön, azon az úton mennek tovább. A párnaember után fel sem merült, hogy rendezek még egy-két McDonagh-darabot. Szóval annak tényleg lehet alapja, hogy önmagam ellensége vagyok. De éljünk veszélyesen! Attól pedig hányingerem van, hogy amikor egy rendező rájön, valami bejött neki, onnantól kezdve annak a kornak vagy szerzőnek a darabjaival szépen körberendezi az országot. Ha én ezt csinálnám, szégyenkeznék.
Azt sem feltétlenül gondolod végig, hogy melyik városba vagy színházba választod az adott darabot.
D. A.: Nem tudom, hogy mennyire lehet valójában megfelelni a különböző nézői várakozásoknak, mennyire lehet erre készülni. A párnaemberről azt gondoltuk, hogy nem fog tetszeni a nézőknek, mert túl durva, aztán hihetetlen siker volt Egerben. Az Aliz! megosztotta a nézőket, fanatikus rajongói vannak és volt, hogy valaki már a darabot indító song alatt kiment. Jövőre a Katonában egész évadban menni fog az Aliz! az egri színészekkel, és érdekes lesz megfigyelni, hogyan módosul az előadás egy másik helyszínen.
A Homburg herceg kapcsán azt mondtad, formátumos előadást akarsz létrehozni.
D. A.: Ez a darab, mint trip, az Aliz! folytatása. Nagyon érdekel, hogy álmokról, tudatmódosult állapotokról beszélünk, hogy kinek milyen „csodaország” van a fejében. De szó sincs patetikusságról, amikor nagy formát említek. Körülöttünk most minden vacak, és én szeretnék egy olyan előadást csinálni, ami nem a kisszerűségből fogant. Meguntam, hogy mindig mindent fikázunk és a kortárs művészet általában az emberről fölülről, távolról, cinikusan beszél. Én is törékenynek látom az embereket, de próbálok mégis hinni ebben az egészben.
Korábban azt mondtad, afféle irányított káosz az életed.
D. A.: Szerintem mindenki rendező. Az életed, a történeted, a személyiséged a te rendezésed. A káosz az, amiben élünk. Valójában senki sem birtokolja a valóságot. Ki az, akinek az élete mélyén nem totális bizonytalanság és szorongás van? Én nem mindig törekszem arra, hogy ezt megpróbáljam megúszni, mert látom a dolog megfejthetetlenségét, és nincs bennem az az illúzió, hogy ebből valamit össze lehet rakni, és le lehet kerekíteni. Nem azt az utat keresem, hogy hogyan tudnék révbe érni, hanem folyamatosan bizonytalanságban tartom magam az új lehetőségek keresésével. A színház pedig egy olyan kiváló keret, ami lehetővé teszi ezt a gondolkodást.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
