Interjú
Egy lázadó élete
2009-11. szám / Fuchs Péter
Az alapító Galántai Györgyöt az Artpool gyűjtési alapelveiről és kulturális jelentőségéről kérdeztük. Az interjú szellemiségéből talán egy kis ízelítőt kaphatnak abból, milyen időtálló frissesség, állandó vibrálás és nyitottság veszi körül ezt a gyűjteményt, amely nagyon, de nagyon más, mint az általunk ismert könyvtárak porosodó csendje.
Tulajdonképpen mit kutat az Artpool Művészetkutató központ?
G. Gy.: Micsoda hülye újságírói kérdés! Számunkra a kutatás maga a téma. De lássuk az elejéről: a dolog ott kezdődik, hogy a művészek kilencvennyolc százaléka eladásra szánt műtárgyakat készít. Ezeknek a művészeknek egyetlen szempontjuk van, az, ami a galériáknak is: a minőség. De mi az a minőség? Egy ruhaanyagnak vagy a cukornak és a sónak van minősége, de nem egy művészeti alkotásnak. Egy műtárgynak, ha nem dekorációs célból készült, hanem mondjuk valamilyen szellemi terméknek, akkor nagyon nehéz a „minőségét” megállapítani, mert nem lehet mihez mérni. Hiszen nincsenek megfelelő eszközök arra, hogy például egy gondolat minőségét mérjék. Amikor a kétezer-ötszáz évvel ezelőtti szövegeket mai szövegek vagy képek mellé tesszük egy kiállításon, azok egymást támogatják, igazolják. Tehát az egyetlen mérce, amely segítségünkre lehet egy műtárgy „minőségének” meghatározásakor, maga az igazság. Egy szövegről vagy állításról azt, hogy igaz-e vagy sem, bármikor be lehet bizonyítani. Én Magyarországról egyetlen igaz művészt ismerek, és ez Erdély Miklós. Hamvas Béla a Művészet és forradalom című könyvében arról ír, hogy miért jobb Ferenczy, mint Szinyei – ő úgy mondja, hogy Ferenczy igazságkereső volt. Persze ehhez meg kell mondani azt is, hogy mi az, ami igazságkeresésnek tekinthető, és mi az, ami nem. Én erre kizárásos alapon tudok válaszolni: ami dekoráció, ami díszítő célból készül, amiből meg akar élni a készítője, az nem igazságkereső.
Kiknek a számára létesült az archívum? Milyen más hasonló kezdeményezésekhez kapcsolódik?
G. Gy.: Minden dolog azoknak készül, akiknek szükségük van rá. Munkás, paraszt, értelmiségi – bármilyen értelmes lény. Mindenkinek, akinek szüksége van jó gondolatok szöveges, vizuális, zenei vagy bármilyen egyéb formában való megismerésére. Én ismerek olyan kőművest, aki egy egyetemi tanárnál is sokkal jobban tudja, mit keres, s aki csak a lényegről beszél – ez az ő archívumuk. Az Artpool egy élőlény. Apránként, projektről projektre, ahogy egy gyermek felnő, kijárja az iskoláit, egymásra építi tudásait – tehát az Artpool egy tudásépítő intézmény. Kutatók vagyunk, olyan tudást kutatunk, amely nincs leírva sehol. S hogy ezt hogy lehet kutatni? Szemlélődéssel, a dolgok összekapcsolódásainak észrevételével. A Mail-art is egy ilyesfajta ténykedés volt, de mi valójában nem Mail-artot csináltunk, hanem olyan projekteket, amelyekben az információk találkoztak egymással. A művészek, akik részt vettek ebben, nem piacra dolgozó művészek voltak, hanem egymással kommunikáló művészek. | hirdetés
 |
|
A hetvenes évek lázadó, a hazai neo-avatangárd művészetet meghatározó balatonboglári tárlatokhoz képest változott az Artpool célja, lendülete?
G. Gy.: Balatonboglár esetében én voltam az elkövető, mert nekem volt valami hiányom. Balatonboglár ekképpen egy hiányt akart pótolni. Kijártam egy iskolát, ma egyetemnek nevezik, amelyről úgy éreztem, hamis tudást adott. Ezt a hamis tudást akartam valahogy kitörölni az agyamból. Olyan ez, mint amikor rosszul tanulsz meg egy nyelvet, és kimész az életbe, és azt látod, hogy ez a nyelv nem működik. Ekkor kétségbe esel, és próbálod törölni a hibás tudást, de ez olyan mélyen beléd van vésődve, hogy nem tudsz mit tenni. Én ebben a helyzetben kivonultam a társadalomból, és magam köré gyűjtöttem azokat az embereket, akik nem tudtak semmit arról, amit én kénytelen voltam megtanulni. Tulajdonképpen disszidáltam. Egy olyan helyzetbe kerültem, amelyben mindenki magyarul beszélt, de teljesen más volt a szocializáció. Az Artpool környezetében is emigrációba voltunk szorítva, egészen addig, amíg ezt a hiányt már nem akartam pótolni, amikor is az engem megfigyelő rendőri szervek jelentése szerint „megjavultam”. Ezt írják egy nyolcvanas évek végén keletkezett jelentésben: „a továbbiakban művészeti munkáját helyezte előtérbe”. Akkor már talán nem akartam kérdezni. Ezek szerint most már másnak kell átvenni a kétkedő szerepét…
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
