Interjú
Élni, igazán
2009-11. szám / Csejtei Orsolya
Alig egy hónapja jelent meg Kőrösi Zoltán legújabb s talán eddigi legszemélyesebb hangvételű regénye, a Szerelmes évek, s máris a könyves sikerlisták legelőkelőbb helyeiért vetekszik. Volt második a bookline szépirodalmi rangsorában, harmadik az Írók Boltja listáján,
 blogtéma és fórumok vitaindítója: családregény vagy történelmi opus, nosztalgikus múltidézés vagy Magyarország-kritika, szerelmes évek és/vagy gyávaság?
Tudom jól, hogy egy írótól nehéz ilyet kérdezni, mégis megkérdem: mennyiben jelent számodra mást ez a regény az eddigieknél?
K. Z.: Tényleg nem könnyű erre válaszolni, de egy biztos: nagyon szeretem ezt a könyvet. Talán épp a személyessége miatt. S ami talán fontosabb: úgy tűnik, az olvasók is szeretik.
Ez a fajta személyesebb hangot megütő, történetmesélős lelkület már a Budapest, nővárosnak és a Milyen egy női mell?-nek is sajátja – sőt, ha nagyon akarjuk, a Délutáni alvás is idesorolható. Attól, hogy a Szerelmes években részben a saját családod története mutatkozik meg, másként hat rád? Akár mint íróra, akár mint olvasóra?
K. Z.: Megvallom, amúgy sem vagyok az a fajta író, aki újraolvasgatná magát, de a Szerelmes éveket, ha akarnám, se tudnám újraolvasni. Nagyon közel van. Egyébként abban igazad van, hogy két fontos változás valóban tetten érhető az utóbbi, mondjuk 4–5 regényemen. Egyrészt vagy az életkorom vagy egyfajta írói bátorság okán ezek sokkal bátrabb érzelmű, és sokkal személyesebb könyvek, mint a korábbiak, másrészt valóban erősebb bennük a történet-centrikusság. Talán szerényebbé és udavariasabbá vált bennem az író, történetekkel kéretőzöm be az olvasóhoz. Mesélni egyébként is jó, nem?
A saját történetedet először csempészted bele az irodalomba?
K. Z.: Nem, hisz már a második regényem, egy bizonyos Romkert című könyv is a saját történetemből merítkezett – magunk közt elárulom, hogy most 5–6 oldalt át is emeltem belőle ebbe a regénybe –, de az is igaz, hogy úgy, olyan részletességgel, ahogyan a Szerelmes években teszem, eddig soha nem tekintettem végig a családom és az elmúlt 100 év magántörténetén.
Pedig, ha jól tudom, eredetileg csak a saját gyerekkorodról, a „hová tűnt?” 70-es évekről szerettél volna írni…
K. Z.: Valóban így van. Nagyon régóta izgat ez az időszak, egyrészt mert amellett, hogy nagyon erős zsigeri bevésődések – szavak, ízek, tapintásérzetek – élnek bennem a gyerekkoromból, ami momentán a hetvenes évekre esik, maguk az évek egyfajta történet nélküli homályként, egymásba folyó szürke napokként maradtak meg. Ez az ellentmondás foglalkoztatott leginkább, amikor belekezdtem a regénybe, de hiába szerettem volna arról írni, hová tűntek ezek az évek, önmagában nem működött. Nekifutottam jó néhányszor, de nem ment, úgyhogy tulajdonképpen elébe mentem, és kinyitottam a történetet. És amint elkezdtem a szüleimről, nagyszüleimről beszélni, helyére kerültek azok a mondatok is, amelyek a gyerekkoromról meséltek. Így, utólag látom már, hogy nem olyan nagy felfedezés ez, tudhatja mindenki, hogy a saját gyerekkorában a szülei viszonylag jelentős szerepet játszottak…
A családod „szerelmes évei” mellett van egy másik sorsszál is a regényben, melyre egy szociográfiai gyűjteményben bukkantál. Hiányzott valami a teljességhez, vagy adódott magától, s kapva kaptál Magda és Gizella történetén?
K. Z.: Véletlenül találtam meg, s rögtön megfogott. Az irodalom nem az élet, úgy értem, a jó irodalom több annál: az egyes emberi sorsok sűrítettsége. Olyan szövet, amiben aztán ki-ki megláthatja a saját mintáit, az olvasó megírja a saját regényét. A Szerelmes években a családom némileg átformált sorsa meg az a sors, amire egy szociográfiai gyűjteményben bukkantam, együtt rajzolják meg annak a tágabb értelemben vett létezésnek az ívét, amit szerettem volna megjeleníteni.
Le tudod modellezni a Magyarország nevű családot?
K. Z.: Annak egy részét, de azt hiszem, elég tipikus részét. Ez egy olyan kor volt, gondolok itt elsősorban az 1940-es évek végével kezdődő időszakra, amikor az akaraton kívüli, olykor erőszakos mobilizációval százezrek szakadtak el attól a tradíciótól, amelyben nevelkedtek. Radikálisan más helyzetbe kényszerültek, más helyzetben kezdték élni az életüket, s miközben hozták magukkal a tradíciójukat, aközben új mintákhoz igyekeztek alkalmazkodni. Ilyenek voltak az én szüleim is. Fél-kispolgári, fél-paraszti tradíciót őrző emberek, akik ugyan urbánus környezetben élték az életüket, de rajtuk és bennük alapvetően azért a paraszti hagyomány uralkodott. Azaz a városi környezet ellenére az otthoni viszonylatokat elsősorban a paraszti hagyományokon alapuló erkölcsiség és tradíció határozta meg. Szerintem ez nagyon sokaknak ismerős Magyarországon, s ekképpen gondolom, hogy ez a bizonyos Magyarország nevű család, amiről a regényemben mesélek, sokkal nagyobb, mint az én „valós” családom.
| hirdetés
 |
|
Azt mondod, hogy az ő életük ellentmondásossága az elsődleges oka a saját gyerekkori éveid vagy akár a jelened ellentmondásosságának?
K. Z.: Akárhogy is van, nem lehet eltagadni, hogy nagyon erős genetikai kódként kaptuk azt az életvezetési stratégiát, amelyet a szüleink meg az ő szüleik azért alakítottak úgy, ahogy, mert dönteniük kellett az élés és továbbélés, az élet élvezete és az élni tudás között. Ezek a döntések, olykor nem is tudatosan, de a kiválás, az elvegyülés, a biztonság, a tömeggel való szembefordulás elég radikális kérdései voltak. Amúgy szerintem mindmáig meglátszik a magyar társadalmon, hogy évtizedeken át az anyatejjel szívta magába a „nem célszerű mást gondolni, mint amit a környezetünk gondol” elvét.
Te is küzdesz ezzel?
K. Z.: Biztos, hogy mindmáig küzdök ezzel én is. Sokszor észre is veszem magamon. Nyilván, amikor az ember a legönhittebben azt gondolja, hogy intellektuálisan kordában tartja az efféle küzdelmeit, olyankor esik a legnagyobb csapdába.
Mit gondolsz, mindennek ellenére ma már tudunk „nem túlélni”?
K. Z.: Nem hiszem, hogy változott volna a helyzet, sőt, nagyon rossz állapotúnak gondolom Magyarországot ilyen szempontból. Súlyos mulasztásaink vannak, amiket nagyon nehéz pótolni. Nem tanultuk meg a nagyszüleink, szüleink életének az értelmét és lényegét, mert nem mesélhették el nekünk. Nem volt célszerű. Mert célszerűbbnek tűnt hallgatni egy csomó dologról, aminek a következményeként épp azokat az életsűrítmény-kapszulákat nem kaptuk meg, amelyek életmintaként szolgálhattak volna. Értsük ezt a legapróbb dolgokra is. Mondok egy közhelyes példát: amikor egy magyar turista elmegy Toscanába vagy Provence vidékére, ahol ismerik az élet élvezetét, meghatódik attól, hogy a mindennapokba, minden egyes percbe akár, mennyi boldogság sűrítődhet bele. Mi ezt magunktól nem tanultuk meg. Nem meséltük, nem hallgattuk, nem tanultuk, mint ahogy elmulasztottunk annyi minden mást is. Ezt (is) nevezem én a megalkuvás gyávaságának.
A regény mellett futó széljegyzetek olykor magyarázó jegyzetek, máskor csupán hívószavak.
K. Z.: Igen, mert azt gondolom, hogy ebben a beszédben nagyon sokan egy-egy szóból egész regényeket értenek meg. Önmagukért beszélnek. Ezek a széljegyzetek olyan cölöpök, amelyekhez szerintem az olvasók jelentős részének semmit nem kell hozzátenni, ráismernek, hogy ők is álldogáltak már ott.
Sokaknak meg igenis hozzá kell…
K. Z.: Ez a kettős természetük. Nyilván van, akinek a Szokol rádió, a Vosztok vagy a körmös traktor semmit nem mond, és van, aki előtt rögtön egy hatalmas asszociációs mező nyílik meg. Ez így van rendjén. Az irodalomnak nem az a feladata, hogy arról beszéljen, mi volt az a körmös traktor, hanem arról a rácsozatról, ha tetszik, sűrű szövetről kell tudósítania, ami anno a mindennapokat jelentette. És arról, hogy mit mutat mindez ma.
Van olyan széljegyzet, ami több helyen is felbukkan. Ez véletlen, avagy egyfajta játék része?
K. Z.: Éljük a mindennapokban meglehetősen önhitten, egoista módon az életünket, és közben nem tudjuk, hogy mennyire uralkodik rajtunk az apáink, nagyapáink genetikai öröksége. Beleértve a mozdulatainkat, a szavainkat, az érzelmeinket és a cselekedeteinket is. A regény ismétlődő cselekménysorai erről szólnak. Amikor az egyik hősöm szerelmeskedik a szerelmével, akkor valójában az ő felmenőik, apáik, nagyapáik is a testükben vannak, és ugyanúgy szerelmeskednek. Bizony, nem árt ezt felidéznünk magunkban.
Van olyan a regényedben, aki kimondja, hogyan kell(ene)?
K. Z.: Mármint hogyan kellene élni? Vagy hogyan lehetne boldogságot találni? Ugyan. Az embereket a halál többnyire éppoly felkészületlenül éri, mint ahogyan meglepi őket a boldogság is. Az én hőseimet az ösztöneik vezetik el bizonyos boldogságszerű állapothoz, még akkor is, ha ők esetleg nem is tudják, hogy boldogok. Az viszont egyáltalán nem véletlen, hogy a boldogsághoz közel kerülő regényalakjaim többnyire nők. Hiszen tudjuk: az élet élvezhetőségéről, folyamatosságáról, értelméről, akár ösztönösen, akár intellektuálisan, a nők sokkal, de sokkal többet tudnak a férfiaknál.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
