Néha olyan, mint egy távoli bolygó. Mintha nem is itt élnénk, mintha nem is itt zajlanának a mindennapjaink. Bezárkózunk, s csak azt vagyunk hajlandóak észre venni, amit a) nagyon muszáj, b) ami valam
 A többi néma csönd. Pedig rajtunk kívül, ahogy Radnóti is írta, „élnek dolgozók itt, és költők is bűntelen, és csecsszopók, akikben megnő az értelem”, és remélhetőleg olyanok, akik hajlandóak körülnézni a világban, ahol lenni kényszerülnek. A kortárs képzőművészet legalábbis nem akar mást. Nem akar gyönyörködtetni, nem akarja csupán az esztétikumot piedesztálra emelni, csakis annyi a vágya, hogy az, aki ma és itt él, az láthassa, hol vetette meg a lábát. Láthassa, sőt, ha van rá érkezése, lássa is, hogy mit jelent – mekkora átverés! – amíg ABC-ből eljutunk CBA-ba, s amíg a XII. kerületi Turul-szobor a Böszörményi úti posztumusz nyilas-küzdelmek középpontjába kerül, függetlenül attól, hogy állt-e a közelében valaha is nyilas székház, avagy sem. Ez a város egy távoli bolygó. Graffitizzük, tag-eljük a köztéri alkotásait, ám ha azokat kiemeljük az eredeti közegükből, már fogalmunk sincs róla, hol láttuk, fújtuk őket korábban. Nem emlékszünk, milyen városiként a 70-es években vidékre szakadva kecskét etetni, s az sem érdekel bennünket, vajon hová tűnnek az 1989 óta folyamatosan bevándorló kínai kolónia elhalálozottjai. Pedig lenniük kell valahol! Ha máshol nem, az eltüntetett holtestek helyén, ugyanazzal az útlevéllel bejött „underdog”-ok vagy 4 sárkányos kereskedők között. Ez a város egy távoli bolygó. Ilyen közel távoli bolygóhoz talán még sosem voltunk.
Knoll Galéria |
vissza
vissza a lap tetejére
