1909. Blériot átrepüli a La Manche-csatornát, bajnokságot nyer a Fradi, megjelenik Móricz Zsigmond Hét krajcár című novelláskötete, megnyílik a Nyolcak első kiállítása, nem sokkal később pedig Kernstok Károly megfesti a Lovasok a vízparton című képét, melyet 30 évvel később a Nyugat című folyóirat úgy emleget, mint festészetünk fejlődésének egyik határkövét.
 Ne szaladjunk azonban ennyire előre, maradjunk csak 1909-nél, amikor is a Kernstok-festményeket még sorra zsűrizte ki az akkori legrégebben működő művészeti intézmény, az egyre konzervatívabbá váló Műcsarnok. 1894 óta létezett ugyan az alapvetően progresszívabb irányvonalat képviselő Nemzeti Szalon, ahol a kiállítások mellett folyt némi társas és műkereskedelmi élet is, de mivel anyagi érdekeken alapuló társulásról volt szó, a progresszív kísérletek egyre inkább kiszorultak a kiállítás-politikából. A Nemzeti Szalon akkori titkára, bizonyos Rózsa Miklós (civilben ügyvéd) gondolt hát egy nagyot, s Művészház néven megkísérelte egy fedél alá hozni a progressziót és a modern szellemű műkereskedelmet. A nagyközönség „pfuj!”-t kiabált, a festőfiatalság viszont annál nagyobb lelkesedéssel fogadta a kezdeményezést, s szép lassan a műpártolók és a korabeli kulturális élet jeles alakjai is „tagokká” váltak. Ahogy Zwickl András, a Magyar Nemzeti Galéria kiállításának kurátora elmondta, a  Művészház egyszerre volt társadalmi egyesület és üzleti vállalkozás. Minden kiállításon folyt értékesítés – ma is tudni lehet, mit kóstált akkoriban egy Kernstok-, egy Kádár Béla- vagy egy Schiele-műremek –, ugyanakkor nem egy aukciót is rendeztek, hogy egyre feljebb tornásszák többek között Nemes Lampérth József vagy Lesznai Anna ázsióját. Folyóiratokat adtak ki, művészeti, irodalmi előadásokat rendeztek, melyeken Adyt és Babitsot szavaltak a kor színészei, Rippl-Rónai a saját memoárjából olvasott fel, Vaszary János pedig a művészetéről beszélt.
S bár a Művészház csupán rövidke 5 esztendőn át működhetett, teljes egészében visszaadni azt a szellemiséget és műtengert, mely az intézményt az 1910-es évek elején jellemezte, egyetlen visszatekintő kiállítással egész egyszerűen lehetetlen. Megmutatni azonban azt, hogy hogyan épült rá egy-egy tárlat Rózsa Miklós alapkoncepciójára, s hogy miként tűntek ki a kor többnyire középszerű, mára elfeledett művészeinek akkor divatos alkotásai közül azok a fontos Nemes Lampérth-, Kernstok- vagy Rippl-Rónai-festmények, melyek ma a művészettörténetet jelentik, a Galéria kiállításánál jobban nehezen lehetne. Izgalmas, sokat gondolkodtató tárlat. Mert nemcsak csodálkozásra késztet, hogy „jé, 1912-ben Budapesten Egon Schielét és Kokoschát állítottak ki”, s hogy „Rózsa Miklósnak még Delaunayt, Picassót és Kandinszkijt is sikerült a Művészházba hoznia”, hanem olyan kultúrtörténeti érdekességekbe is beavat, melyekről ma az önmagukat igényesnek mondó pletykalapok is szíves örömest cikkeznének. Azaz ki, mikor, miért, mit gyűjtött, hogy került Charles de Tolnay, magyar származású művészettörténész 11 évesen a budapesti Művészházba Kokoschka-képeket rendezgetni, kiket szerettek a magyar iparbárók, s hol bújtak meg a naaaagy impresszionisták.
Végül arról is mesél, hogyan lett a sokat ígérő, egykori székházból, a ma is a Rózsa utca és Szegfű utca sarkán álló Zichy-palotából a Művészház végzete. Kirobbant a háború, átrendeződni készült Európa, s a Monarchiával együtt a Művészház is a múlt ködébe veszett. |
vissza
vissza a lap tetejére
