PM Online | Korábbi cikkeink

Hajduk Károly, mint Knut Pedersen, egyszerre csak a semmiből, már-már villámcsapásként, ott terem a nyílt színen. Soha többé nem lesz ilyen gyors. Az első pillanatoktól tépelődően tébláboló. Űzöttnek látszik. Kopott, gyűrött a ruhája,

olyan mohón iszik egy utcai csapból, mintha erre napok óta nem lett volna módja. Az Éhség című produkcióban nemcsak éhes, hanem fölöttébb szomjas is. Ez tudásszomjat is jelent. Úgy általában kielégítetlen. Láthattuk már ilyennek, a Bodó Viktor által kiváló rendezett vizsgaelőadásban, az Attackban, ugyanígy vágyaktól hajtva mászkált egyik helyszínről a másikra, ugyanígy sehol nem lelt igazán befogadásra, soha nem talált nyugalmat. Hajduk mintha pusztán zsigerekből lenne összerakva, minden rezdülése érzékenységről tanúskodik. Az általa megformált, éhkoppon lévő fiatal író is szuper érzékeny, olyan, mint egy lakmuszpapír, aminek idegvégződései vannak, minden hatást pontosan visszatükröz, ami éri. Forgách András úgy alkalmazta színpadra Knut Hamsun Nobel-díjas író, félreérthetetlenül önéletrajzi momentumokból építkező regényét, hogy a főszereplő önreflexióval teli monológokat mond, kint is van, meg bent is, rendszeresen kommentálja önmagát. Kiejt valamit a száján, és máris reflektál rá.
Remek Knell Zsolt díszlete, egészében utca, de különböző fachjai vannak, amik kinyithatók, mint egy összecsukható ágy, így hentesbolt, lakás, szerkesztőség, lepukkant, népes panzió egyaránt formálódhat belőle. Ugyanilyen rugalmasak a színészek. Több figurát is alakítanak, akár gyors egymásutánban. A baj, hogy figurák maradnak, típusok, nem nagyon van idejük hús-vér emberré válni, fölvázolnak egy-egy fazont, majd rendszerint nyargalnak tovább. Bezerédi Zoltán, Czakó Klára, Elek Ferenc, Fullajtár Andrea, Keresztes Tamás, Kun Vilmos, Mészáros Béla, Szirtes Ági, Tenki Réka, Vesztl Zsófia újra és újra elárasztják a színpadot, ha kell, valóságos forgatagot, sokaságot képeznek, máskor egy-egy alak kerül előtérbe. Rövidebb, hosszabb villanások sorjáznak, mívesen kidolgozva, magas színvonalon. A realitás és a szürrealitás határán járunk. De az epika zömében epika marad. Alig van drámai egymásnak feszülés. Még az utolsó panziói jelenet is inkább monumentális állókép, vízió nyomorról, haragról, ellenségeskedésről, kiengesztelhetőségről. Az első rész vontatottabb, a második felerősödik.