PM Online | Korábbi cikkeink

Mit tehet egy manhattani srác, hogy kiszabaduljon anyja fojtogató szeretetéből? A válasz pofonegyszerű: elmenekül hazulról. Nyakába veszi az amerikai kontinenst, hogy végre talpára álljon, és saját kezébe vegye sorsa irányítását.

Egyébként a „srác” harminckettedik évét tapossa, szóval ideje lenne lassan felnőnie. Ebben leginkább a mama akadályozza, aki például lefizeti a menyét, hogy váljon el imádott fiacskájától. Kettejük olykor burleszkbe hajló párviadalát írta meg a Sam Bobrick és Julie Stein szerző- és házaspár a Csókol anyád! című komédiában, amelyet július 21-én mutatnak be. „Találmányuk” lényege, hogy anya és fia csak a mű végén találkoznak, vagyis a történet a levélváltásuk nyomán bontakozik ki. Az egyik ír, a másik olvas. Majd fordítva. Ez a fajta dramaturgia persze alaposan megnehezíti a színész dolgát, hiszen nem nézhet a partnerére, aki a sztori szerint irdatlan távol, ám a valóságban fél méterre ül tőle.
Jómagam három méterre ücsörgök tőlük a Thália Színház próbatermében. A színen konyhaasztal, két szék, az asztalon levelek, tollak garmadával. Finom jazzmuzsika szól. Aztán csend. Nyílik a terem hátsó ajtaja. Előbb Mrs. Levine lép be balról, majd fia, Sheldon jobbról. Kintről, a folyosójáról érkeznek, amely most a hátsó kulisszát jelzi. Emlékpróba zajlik. Nem annyira látványos, ám talán leghasznosabb periódusa a próbafolyamatnak. Amikor a szöveg már kezd „beülni” – miközben ízekre szedik –, ám még ezer részlet vár tisztázásra. Úgy tartják, egy darab sorsa a szereposztásnál nagyjából eldől. Ha igaz a mondás, fényes jövője lehet a produkciónak. Orlai Tibor producer ugyanis egy színpadra álmodta a Budapesti Kamaraszínház elragadó tehetségű, újdonsült Kossuth-díjasát, Vári Évát és a Katona József Színház sokoldalú férfisztárját, Nagy Ervint. Darabot keresett és talált nekik. A rendezéssel Znamenák Istvánt, a kaposvári műhely jelesét bízta meg, aki – mint tudjuk – rövid időre belekóstolt az igazgatásba is a Csiky Gergely Színházban.
„A Csókol anyád! tulajdonképpen két ember párbeszéde, amelyet átfűt valami elszakíthatatlan szeretet – mondja a rendező. – Mint minden fiú, Sheldon is el akar szakadni az anyjától. Keresi önmagát, hogy kicsoda ő ebben a világban, s az elsődleges problémát a mamában látja, aki ebben őt megakadályozza. A mama pedig – nagyon figyelemre méltó, hogy ennyi idős korában – szintén keresi az életét. A levelezés csak egy forma. A szerzők úgy képzelték el, hogy ül két ember egy asztal két oldalán és beszélnek. Én azt gondolom, szükség van rá, hogy teátrálisabb előadás szülessen ebből a sziporkázó komédiából, amelyben nagyon érződik a brooklyni zsidó humor. Olykor mintha egy Woody Allen-film dialógusait hallaná az ember, amelyben itt-ott jelen van a szomorúság, a fájdalom.”
A próbán viszont kitör a röhögés. Nagy Ervin anyák napi verset szaval, picit belezavarodik, ez okozza a derűt. „Ha elkezdeném a szerepet pszichológiailag elemezni, hamar rájönnék, olyan mélyre nem érdemes kapargálni. Ez egy nagyon jól megírt Broadway-darab, megspékelve életbölcsességekkel. Sheldon bizonytalan lélek, akinek a hétköznapjait, a valósághoz való viszonyát mindig az anyuka határozta meg. Aztán egyszer csak harmincéves lett, és szembe találja magát egy csomó olyan kérdéssel, amelyekre meg kell találnia a választ. Tulajdonképpen ennek megy utána kalandozásai során. Valami nagyon mély, belső kötelék fűzi össze az anyjával. Ennek a kapcsolatnak rengeteg színe van, a gyűlölettől kezdve a túláradó imádatig. Ez a mozgatórugó. Emberi történetet kell lásson a néző, amit szétfeszítenek az indulatok. Ha állandóan csak vicceket mondunk, könnyen unalmassá válhat a történet. Felpezsdít ez a munka, jó kitekinteni a Katonából és újabb áramlatokkal találkozni. Éva vagány és laza. Nincsenek allűrjei. Mutternek nevezhetem a harmadik próba óta. Egy kétszereplős darabban, ha valami, akkor az nagyon fontos, hogy egy húron pendüljünk.”