Címlap – Interjú
Görcs nélkül
2009-17. szám / Szepesi Krisztina
Tenki Réka alig egy éve végzett a Színház- és Filmművészeti Egyetemen Zsámbéki Gábor és Zsótér Sándor ígéretes osztályában, máris rengeteg feladata van mind a Katona József Színházban, mind pedig két új filmben, mégsem érzi még igazán otthon magát a fővárosi nyüzsgésben.
 Ritkán olyan elfoglalt egy frissen végzett színész, hogy egy találkozó megbeszélése is gondot okozzon.
T. R.: Nyáron párhuzamosan forgatok Orosz Dénesnél a Polygamyban és Soós Péternél a Géniuszban. Utóbbiban ráadásul főszereplő vagyok. Így hol Pécsett, hol Pesten dolgozom ebben az időszakban.
Mindkét filmben nagyon más karaktert formálsz meg?
T. R.: A Géniuszban be kell járni egy utat. Az elején egyszerű történészhallgató vagyok, aki a végére megérik, és felnő Alföldi Robi mellett, aki a másik főszerepet játssza. A Polygamyban pedig egy egészen érett nőt játszom, aki tudja, hogy mit akar, és ha valami nem úgy működik, ahogy kitalálta, bukik az egész, és megijed.
Hasonlít rád valamelyik személyiség?
T. R.: A kettő között vagyok jelenleg, vagyis mindkettőből van bennem egy kicsi.
Sok szélsőséget volt lehetőséged eljátszani ilyen rövid idő alatt a Katonában is.
T. R.: Igen, a Barbárokban például egy túlérzékeny, nagyon ragaszkodó, az élettől nagyon félő embert játszom, aki mindent a férjéért tesz, és neki ez nem teher. Érdekes, hogy a darabbéli lány velem egykorú.
A Vakondban pedig teljesen elváltoztatták a külsőd és még a hangodról sem lehet felismerni.
T. R.: Gothár Péter ötlete volt. Úgy gondolta, ha egészen másképpen beszélek, akkor ezzel is felhívhatom a darabbéli szüleim figyelmét, hogy érdekesebb legyek és foglalkozzanak velem. Az egyetemen is volt most egy rendezővizsga, ahol Anna Petrovna voltam, egy negyvenéves özvegy, aki úgy forgatja a férfiakat, ahogy akarja. Ez szintén nem én vagyok, de imádtam. Nagyon jó negatív karakterek bőrébe bújni. És bár távol áll tőlem ez a figura, az az ijesztő, hogy valami mégiscsak hasonlít benne rám, hiszen élveztem. Bizarr dolog, amikor észreveszem magamon, hogy a szereplőm néhány tulajdonsága felerősödik bennem.
A szüleid színházban dolgoznak, ennek ellenére mégsem akartál feltétlenül színész lenni.
T. R.: Az édesapám kellékes, a nagybátyám pedig ügyelő volt. Soha nem terveztem kiskoromtól kezdve, hogy színésznő akarok lenni, a színházban mégis jól éreztem magam, természetes volt az a közeg. Érettségi után beírtam egy csomó egyetemet és főiskolát, és csak azért a színművészeti mellett döntöttem, mert ott volt előbb felvételi. | hirdetés
 |
|
Mi volt még a listádon?
T. R.: Drámapedagógiával, drámatörténettel vagy logopédiával akartam foglalkozni, de nem volt pontos tervem. Ezekben a kreatív tanítás, a kollektív csapatmunka lehetősége tetszett. Aztán amikor a színművészetin túljutottam a harmadrostán is, a többi helyre nem mentem el felvételizni. A mai napig úgy érzem, jó, hogy így történt. Még rengeteg tanulnivalóm van, és minél több dolgot ki akarok próbálni: minden szélsőséget színházban és filmben. És ha úgy érzem egy idő után, hogy kiürülök, és nem motivál semmi, továbblépek. Nem akarok arra rágörcsölni, hogy színész vagyok és mindenáron az is maradjak. Amit tudok, kisajtolok magamból, alázatosan ott vagyok a színházban, filmben, remélem, minél több emberrel dolgozhatom, hogy minél több látásmódot megtanuljak, aztán az élet úgyis megmondja, hogy ezen a pályán kell-e maradnom.
Ilyen fiatalon még nem szoktak azon gondolkodni, mi lesz azután…
T. R.: Sok olyan színészt látok, akiknek csak a színház van és belesüppednek ebbe az életbe. Én ezt nem akarom. Ha azt érzem, hogy kicsit elfáradtam és nem kapok majd olyan lehetőségeket, amilyeneket kellene, kell, hogy legyen bennem annyi erő, hogy elmenjek továbbtanulni, és mondjuk gyermeklogopédiával foglalkozzak. Nem akarok rágörcsölni a színészetre.
A Zsámbéki–Zsótér-osztályban, ahová jártál, nem nagyon értek külső hatások, hiszen az osztályvezető tanáraitokon kívül szinte senki nem rendezett nektek vizsgát.
T. R.: Az a furcsa, hogy ennek ellenére Zsámbéki azt rakta belénk, hogy nagyon nyitottak és szabadak legyünk, ha új dologgal találkozunk. Rámentek nagyon a csapatmunkára, mert ha a csapat jó, akkor egyénileg te is jó lehetsz. Ha egyedül akarsz önmegvalósítani, akkor rád szakadhat az egész. A bizalom is fontos a rendező felé akkor is, ha bármi rosszat hallottál róla előzőleg. Azt is tőle tanultuk, hogy a problémákat mindig együtt kell megoldani, nem ketten külön. Szóval amit ők képviseltek, azt százszázalékosan meg akarták tanítani.
A valóságban bevált a tanítás?
T. R.: Nagyon figyelek, nagyon meg akarok felelni, miközben általában soha nem vagyok megelégedve magammal. Mindig azt érzem, hogy nagyon rossz vagyok, miközben nem veszem észre, hogy dolgozom, és végül megszületik valami. Az első nagy találkozásom az egyetem után Ascher Tamás volt, aki annyira nyitott és színészközpontú, hogy észre se veszed, máris kialakult benned a szerep. Három közös munkánk is volt már, és remélem, még dolgozunk együtt.
Erős csapat voltatok az egyetemen, aztán ahogy ez lenni szokott, nem maradtatok együtt.
T. R.: Nagy törés volt az első év szerintem mindenkinek. Hirtelen bekerültem egy másik társaságba, fantasztikus emberek közé, de én még nem voltam oda való. Olyan volt az elválás, mintha egyedül maradtam volna a világban. Sokan vidékre kerültek, de akik Pesten maradtak, azok sem akkor érnek rá akkor, amikor én. Ezért volt jó, hogy Szentendrén megint együtt lehettünk A háború című előadás felújításában. Miközben dolgoztunk, mindig eszünkbe jutott egy történet, egy baki. Görcs és megfelelési kényszer nélkül voltunk együtt, és ez olyan erőt ad, ami nagyon hiányzik. Persze a Katonában is tárt karokkal várnak, mint egy családban. Felfoghatatlan még egy kicsit, hogy az, ami eddig csak játék volt, és amit tanultál, most hirtelen a kenyérkereseted lett.
Debreceni vagy és gyakran mondod, Budapestet még mindig nem tudtad megszokni.
T. R.: Örök kérdés marad, hogy megtalálom-e itt a helyemet. Hat éve vagyok Pesten, de ebből négy évet az egyetemen töltöttem. Ezerszer jobban éreztem magam most Szentendrén, sétálva a macskaköves úton, fel a hegynek, le a hegyről, aztán kiülve a Duna partjára. Ez a fővárosi nyüzsgés nem az én világom. Még.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
