PM Online | Korábbi cikkeink

Fölösleges és botor dolog lenne shakespeare-i, de akár csak Neil Simon-i mélységeket számon kérni Sam Bobrick és Julie Stein levél-darabján, mert ha akadnak is benne az emberi kapcsolatok titokzatos bugyrainak mélységeit sejtető mondatok,

a Csókol anyád! nem más, mint egy szópárbajoktól sziporkázó, könnyed esti időtöltés. Noha az említett riposztoknak némileg ellentmond, hogy a darab levélváltások sorozata, sőt, nem is igen lehet darabról beszélni, inkább jópofa, apró monológok, parányi magánszámok sorozatáról. Anya és fia szeretve gyűlölködő (vagy gyűlölve ragaszkodó) kapcsolata bontakozik ki a levelekből, olyan mondatokkal, amelyeket mi magunk is gyakran vágunk egymás fejéhez. A 32 éves Sheldon államról államra menekül anyja fojtogató szeretete elől, miközben Mrs. Levine fel nem foghatja, mi baja a gyereknek. Igaz, Doris sem egy otthonülő típus. A levelek hol Indiából, hol Memhisből jönnek-mennek, attól függően, éppen hol jár anya és fia.
Egészen biztos, hogy a darab gyengébb kvalitású színészekkel élvezhetetlen lenne, Vári Éva és Nagy Ervin azonban nagyvadak. Vári Dorisa igazi jiddische máme, aki miközben agyonaggódja magát a fiáért, rezignáltan állapítja meg, hogy „a gyerek azért kell az embernek, hogy megváltásnak érezze a halált”. Vári Éva megint megmutatja, nagyon nőből van, elnyújtott hangsúlyait nevezhetjük modorosságnak, de akár a védjegyének is, mert kétségtelenül nagyon jól állnak neki. Nagy Ervin elegáns lazasággal játssza el a lúzert, két fergeteges énekes betétszáma – Elvis-imitátorként és cowboyként – csak azoknak újdonság, akik nem látták a Katonában A hős és a csokoládékatonát (azok pedig sürgősen nézzék meg Szentendrén!). A rendező Znamenák István talán több ötlettel feldobhatta volna a levélformából eredő statikusságot, ám Vári és Nagy így is elviszik a tejfölt.