PM Online | Korábbi cikkeink

Miközben a több mint 200 megkötött kölcsönszerződés értelmében a világ legkülönbözőbb múzeumaiból és kiállítóhelyeiről egyre csak érkeztek a kiállítás anyagát adó műalkotások, a művészettörténészek kötelező kísérő csapatának kurírjai egymás után tették fel a kérdést: no de miért a többes szám?

S bár bizonyos, főként latin nyelvekben a „messiás” szó összefüggésében érthető okoknál fogva tényleg nehezen értelmezhető a többes szám, Gulyás Gábornak, a Modem igazgatójának válaszát mindenki zokszó nélkül elfogadta: a modern kor már rég kiprovokált magának több mint egy messiást…

„Picassótól Bill Violáig” – hirdeti magát a kiállítás óriásplakátokon országszerte, ám ha szó szerint akarnánk érteni a keretet és tengelyt adó alcímet, azt kellene mondanunk: Pauer Gyulától Moholy-Nagy Lászlóig. Előbbi Torinói lepel szobrával indul és utóbbi Cím nélküli kereszt-asszociációjával zárul ugyanis a Modem XX. századi művészettörténeti utazása, mely összesen négy szekcióban járja körül – hol a szakralitás bűvkörétől ámulatba esve, hol profán módon – az örök kérdést: megváltható-e a világ? Lenyűgöző, borzongató, szürreális, ugyanakkor húsba vájóan valóságos élmény sétálni a labirintussá alakított kiállítóterekben, ahol a test megváltásától a halál és a történelem messianisztikus igézetén át a megváltás keresztjéig vezet az út. A hatalmas, több mint 200 mesterművet felsorakoztató tárlat koncepciója annyira kristálytiszta és izgalmas logika mentén párosítja egymás mellé, teszem azt, Rodin Aranykor című festményét Féner Tamás klasszikus hátakt-fotóival, hogy garantáltan annak sem fog sikerülni összefüggések nélkül látni a kiállítást, akit elsősorban a világhíres alkotások, Rouault Keresztrefeszítés című munkája, Szervátiusz Tibor hatalmas Dózsa-szobra, a Tüzes trónon vagy Munch Sikolya csal a debreceni szentélybe. Van, ami megindító, van, ami kegyetlenül brutális, s olyan is, amitől földbe gyökeredzik az ember lába. Andres Serrano Hullaház-sorozata például, annak ellenére, hogy a különféle halálnemek által halt tetemek borzongató közelijét adja, kifejezetten vonzza a tekintetet, ugyanakkor Bill Viola Hírvivője, aki egy kék boxba zárt videofilmen merül lassú bizonytalanságban a víz alá, fojtogatóan nem tekintetálló.
A kiállítás, azzal együtt, hogy sem vallásos, sem pedig vallást sértő nem akar lenni, nem tudja elkerülni a szakralitás magasságát, olykor pedig a mélységét. S bár Gulyás Gábor kurátor szerint a tárlat ars poeticája az imént említett Bill Viola-videóban leledzik, Andres Serrano Piss Christ, vagy ahogy mi mondjuk, Merülés című fotója talán még Viola Hírvivőjének merülésénél is többet mond a XX. századról. Wendy Beckett apáca és műkritikus szerint a Serrano-fotó nemhogy nem felháborító, de maga a modern kori valóság, ami csak annyit állít egyetlen szentségtörően szent képben, hogy „ezt tettük Krisztussal”.