Rég tudtuk, hogy meg fog majd érkezni a szörnyű hír: három hosszú évig tartott a reménytelen küzdelem, amiről azt igyekeztünk elhinni, hogy most az egyszer, kivételesen van esély, Tamás felesége, Éva, képes a csodákra. De a sors nem hallgat Cseh Tamás-dalokat, nem is neki valók, a sors eredendően igazságtalan.
 Cseh Tamás énekes volt, a mi énekesünk. Énekesnek lenni a legősibb tevékenységek egyike: valaki kiválasztódik a törzsből és énekével képes erőt és vigaszt adni a törzs tagjainak. Az ének iránti igény alapvető igényünk. Az ének valamilyen másik, magasabb világból jön, az énekes ennek a másik világnak a küldötte. Titokzatos figura, aki nem készül a feladatára, készülni az ember rajztanárnak készül, hanem valóban kiválasztódik, elhivatódik. Lesz.
Cseh Tamás is lett. Hajlamos vagyok misztikusnak látni a híres találkozást Bereményi Gézával ott a Kossuth Lajos utcában 1970 végének vagy 1971 elejének egyik éjszakáján, Bereményi mondatait a hajnali Zöldfában – „Hallom, te gitározol és énekelsz. Én írnék szöveget a dallamaidra.” –, a megszállott dalírást az Iskola utcai közös albérletben. Mi lett volna, ha nem találkoznak? De találkoztak, és onnantól kezdve a válságoktól és az idők változásától függetlenül szinte az utolsó pillanatig íródtak az új meg új dalok. Nem tudnak az idők úgy megváltozni, hogy ne legyen szükség dalokra, énekesre. S ha nem lettek volna ezek a dalok, néhány nemzedék sokkal árvább lett volna. Árvább lenne. A dalokban meg lehetett kapaszkodnunk, csak a dalokban lehetett megkapaszkodnunk. Tiszták egy hol így, hol úgy mocskos világban.
Az énekesség az énekes számára is titokzatos. Bérczes László nagyszerű beszélgetőskönyvében Cseh Tamás azt mondja, különleges képességeit, ha vannak, nem ismeri, ahogy azt sem tudja pontosan, a színpadon mi történik. Ő csak állt, kezében a gitárral, és énekelt. Nem változtatott rajta az idő és az sem, hogy közben szinte észrevétlenül elismert, díjakat kapott művész lett. Az előadások előtt ugyanúgy remegett a keze, egy-egy dal után ugyanolyan félszegen hajolt meg, és az előadások után ugyanúgy szomjazta az elismerést, hajnalig üldögélve barátok s ismeretlenek társaságában, netán hirtelen megunva az egészet, vagy épp elajándékozva a gitárját. Talán a felelősségérzet lett benne egyre nagyobb: a dalok szentek és ő, minden gyarlósága dacára, a dalokat akarta szolgálni. Istenhívő volt és romantikusan szerette a hazát, a hazánkat. „A szándékaim nemesek voltak és cselekedtem is azért, hogy egy-egy dallal több legyen a világ…”
A szörnyű hír, amiről tudtunk, hogy meg fog érkezni, felfoghatatlan.
És kapaszkodni, magunkra maradt indiánok a rezervátumban, megint csak az ő dalaiba tudunk. |
vissza
vissza a lap tetejére
