PM Online | Korábbi cikkeink

9. NAP

A mai nap volt a legrosszabb. A Marokkóból Mauritániába történő határátlépés. potom 5 és fél órás procedúra volt. A magyarok ismetelten bebizonyítottak, hogy milyen türelmetlenek: tülekedve, egymást előzgetve igyekeztek átmenni a határon.
A marokkóiaknál azért tartott sokáig, mert két dokumentumot is ki kellett tölteni, majd leadni a rendőrségen. Utána egy másik papírral pedig ki kellett léptetni az autót. Ez összesen 3 irodát jelentett, 3 sort egymás után.
Végül sikerült elhagyni az országot, és 20 kilométeres sebességgel átkocsikázni az aknamezők közti nem létező úton, a senki földjén, a mauritániai határhoz.
Itt egy-két autó váratlan mozdulata következményeként – áthajtottak a sorompón belépési engedély nélkül – 2 és fél órát kellett várnunk, fél 1-től 3-ig, amíg sziesztáztak. A tűző napon, legalább 40 fokban. Kísérő, segítő sehol sem volt. Franciául beszélő is alig akadt.
Mire a táborhelyre értünk, már mindenki fáradt, a hőmérséklettől teljesen kimerült volt. A legnagyobb gondot a kommunikációs lehetőségek minimális szintje jelentette. Nem volt térerő, alig tudtunk sms-t küldeni vagy hívást kezdeményezni.
Így gondolatban küldtem haza a puszikat, és azt üzentem, hogy 10 nap múlva már találkozunk is. Addig akár fél lábon is kibírom...

10. NAP

Ha a tegnapira azt írtam, hogy a legrosszabb nap volt, akkor a maira azt kell mondanom, hogy a legjobb.
Kora reggel, 7 óra körül indultunk. Ilyenkor meg sötét van, és mi is csak a napfelkeltével ébredtünk fel igazan. Az úticél az óceánpart volt.
Egy nemzeti parkba váltottunk jegyet, ahol nem igazán volt út, csak a GPS-re lehetett hagyatkozni. Így is bőven ért meglepetés, olyan terepen mentünk, amiről nem hittük volna, hogy lehetséges: bokrokon, homokdűnéken, kiszáradt medrekben, dús növényzeten át. És mindezt úgy, hogy ameddig a szem ellátott, nem láttunk mást, csak a végtelen, befoghatatlan távolságot. Nem volt persze elveszettség-érzésünk, csak ámultunk-bámultunk.
Egyszer csak kiértünk az óceánpartra. Minden átmenet nélkül. Az egyik pillanatban meg a dűnék között szlalomoztunk, a másikban már előttünk dübörögtek a hullámok. Fenséges látványt nyújtott. A hely, ahova érkeztünk, csodálatos volt. Mint a filmekben: puha homok, az óceán morajlása, a lemenő nap fénye, kempingszék, hideg sör és egy finom szivar.

11. NAP

Reggelre fejenként két kiló homokkal a testünkön ébredtünk. A tomboló viharban összepakoltunk, és útnak indultunk. Továbbra is figyelni kellett arra, hol megyünk. Nem tartott sokáig az utunk, mert egy elakadt autóba botlottunk. Úgy nézett ki, mint egy teknősbéka, ami éppen tojásokat készül lerakni. A négy kereke mély nyomokat ásott úgy, hogy közben az autó folyamatosan süppedt a homokba. Kiderült, hogy megfeneklettek, és az esti dagály meg mélyebbre a járművet, az autó csúszott befele az óceánba.
Nem kis munka árán sikerült kihúznunk őket, de így annyi időt elvesztegettünk, hogy a 170 km-es óceánparti utunkat nem sokkal később fel kellett adnunk, és a „rendes” úton menni tovább. Délben már meg is érkeztünk Nouakchottba, a kempingbe. Mivel már két napja nem fürödtünk, és mindenünk csupa homok volt, gyorsan nekiestünk a pakolásnak és a tisztálkodásnak.

12. NAP

A mai napon elhagytuk a meg civilizáltnak mondható részt. Az utunk mezőgazdasági területek, hegyek között, a sivatagon át vezetett.
630 km-t tettunk meg, egyre inkább eltávolodva az óceántól. Folyamatosan a kontinens belseje fele tartunk. A mai cél egy zsákfalu volt, Tidjikja. Este 6 órára érkeztünk meg. Közben folyamatosan jöttek a csapatok, köztük a busz is.

13. NAP

A mai napon 620 km-t tettunk meg Tidjikjából Kiffaba. Az út érdekessége: kerülőt kell tenni, mert az eredeti útvonal csak vezető segítségével járható. Pedig ezen az úton van az a falu, ahová a Bamako-rali a kútásást szervezte.
Este meglepődve tapasztaltuk, hogy azok előtt érkeztünk a táborba, akik mégis az eredeti úton mentek. Később az egyik csapat mesélte, hogy lépten-nyomon hozzácsapták a kocsi alját a fej nagyságú szikladarabokhoz.

14. NAP

Az út minősége rendes volt. Néhány gödör, néhány állat, de lehetett haladni. A mai napot különösen meg kellett húznunk, mert egy 120 km-es, ismeretlen szakasz vart a mezőnyre. Amikor a megadott koordináta-pontnál lekanyarodtunk, új világ tárult a szemünk elé. Földúton haladtunk, de bokrok, fák, keskeny vízmosások tarkították és tették egyenetlenné a felszínt. Sokszor inkább a légvonalban tervezett GPS-útra bíztuk magunkat. Az autó jól bírta, nem akadtunk el, és nem adódott műszaki probléma sem. Nem így a motorosokkal. A velünk tartó két srác összesen 4-szer bukott fel, mindannyiszor szerencsésen. Sem nekik, sem a motoroknak nem történt semmi bajuk, velünk együtt érkeztek meg a táborba.
Nara városa előtt kaptunk kijelölt helyet. Ez a város már Maliban van, ahová a határátlépés nagyon érdekes volt. Egy bódé mellett a katonák intettek, hogy menjünk csak tovább.
A tábort kör alakban álló autók, járgányok alkottak. Nagy buli kezdődött, hiszen Maliban voltunk végre. Aki korábban a mauritániai helyzet miatt aggódott, megnyugodhatott. Majdnem minden érdekes jármű befutott: a velorex, az Ifa. A két busznak azonban esélye sem volt bejutnia erre a táborhelyre.
A szomszédos falu lakói hamar körülvettek minket. Volt, akinek negatív élménnyel zárult az első mali találkozás, mert ellopták a cipőjét, vagy, mert kivették a kezéből a kajáját. Vagy mert lerohanták, és az ajándékozásból rohangálás lett, az illető hátrafelé dobálta az ajándéknak szánt dolgokat, csak hogy az őrjöngő gyereksereg lemaradjon. Hát ez Mali. A mauritániai katonai szigor és fegyelem után kiszabadult a szellem a palackból, s megismertük, milyen egy szegény falu élete. Akkor szomorodtam el végképp, amikor reggel azt láttam, a sok ajándék, ruha, kaja ellenére a szemeteszsákokat is kiürítették.

15. NAP

Narából egyhangú döntés alapján Mali fővárosa fele vettük az irányt, és Bamakóba indultunk. Ennek több oka is volt: elegünk lett a nomád körülményekből, mindenki fürdésre, pihenésre, ágyra vágyott. Aztán meg jobb pozícióba akartunk kerülni az autó eladásánál. És végül azért, mert meg akartunk ajándékozni egy eldugott falut, ahol eltölthetünk egy kis időt, nem kell rohanni, és feltehetően nem megy arra más bamakós autó.
A fővaros fele vezető út nem nevezhető rendes útnak. Salakos, vörös porból van és recés. Rázópad a hivatalos neve. A tulajdonsága az, ha lassan megy rajta az ember, hogy vigyázzon magara és az autóra, szétesik mindkettő. Ha gyorsan megyünk rajta, akkor hatalmas port kavarunk az autó mögött, és nagyobb eséllyel találjuk meg nagy kátyúkat. Mi inkább a gyorsabb verziót választottuk, aminek az lett az eredménye, hogy ömlött be a por az autóba, még a szempillánk is elnehezült. Idáig csak fintorogtunk a tisztátalanságtól, most már köhögtünk a portól, és mindenünk viszketett. Erről az útról tértünk le, és tettünk meg 2,5 km-t egy eldugott faluig. Dél lévén, senkivel sem találkoztunk, úgy kellett megkeresnünk az árnyékban hűsölő férfiakat. Ők vezettek el a falu főnökéhez. Fél óra múlva azt vettük észre, hogy 300 ember próbál minket minden fölöslegesnek vélt cuccunktól minél hamarabb megszabadítani, és vigyorogva konstatáltam, hogy csapattársaim is ugyanazzal a mozdulattal adnak át mindent, mint én, azaz önfeledten, gondolkodás nélkül. Sátrakat, főzőedényeket, késeket, evőeszközöket, hálózsákokat, matracokat, kempingszékeket, kaját, alapanyagokat, levesporokat. Mindent, amiről úgy gondoltuk, már nincs rá szükségünk, és talán sosem lesz. A falu vezetője példás rendet tartott, az emberek tisztelettudóan, visszafogottan viselkedtek. Egészen a fotózás kezdetéig. Nem készült olyan kép, amin ne lenne legalább 10 fej. Kapkodtak, lökdösődtek, tolongtak, nevettek, a nők sikongtak, felszabadultan mutogattak saját arcukra.
Egy órát töltöttünk ott, majd elbúcsúztunk és a vörös porban autózva meg sem álltunk Bamakóig.
Nem szoktam elhamarkodott véleményt alkotni egy helyről, egy emberről, de a mali főváros feledtette velem ezt a szokásomat. Zavart keltett bennem az utca képe, a „rendes” házak, boltok, utak, járdák hiánya, a kavalkád, a sok motor rendszertelen közlekedése, a rengeteg ember az utcákon. Persze lehet, hogy csak az európai szemem nem tudta értelmezni ezt a látványt, ezt a sűrű jelenlétet. Csak kapkodtam a fejemet, és próbáltam felfogni, mit látok.
A szállodába a GPS navigált el minket. A testem elnehezült, fáradt voltam, vágytam a komfortra. Amikor harmadszorra fürödtem le, már nem folyt belőlem a vörös por. A hajamba is bele tudtam túrni, anélkül, hogy az ujjaim között maradt volna a homok, és a villanyborotva sem nyögött úgy, mintha összeállt cementet kellett volna nyírnia.
Amikor egy szál törülközőben az ágyra dőltem, bekapcsoltam a tv-t, és Alicia Keys a No One-t énekelte, eszméltem csak rá igazan, hogy vége. Megcsináltuk, teljesítettük a távot, egészségesen, épségben megérkeztünk. Számunkra a Budapest–Bamako–rali 2008-as futama valósággá vált.

Az esemény honlapja további versenyzői blogok elérésével: www.budapestbamako.org