A hét lemeze
Madonna: Hard Candy
2008-20. szám / WG
Az idén az 50-et kíméletlenül betöltő Madonna minden egyes lemeze – sőt, bármilyen megmozdulása is – eseményszám, és ez már így van lassan húsz éve. Ha megint alkot egyet a pop (vagy csak a diszkó) legnagyobb élő dívája, arra illik odafigyelni – már ha illendőek akarunk lenni vele.
 Legfrissebb, tizenegyedik nagylemeze ismét nagyon korszerű és friss hangzásokban utazik, ezúttal a hiphop meg a funk lett a soros, de szigorúan a legmodernebb tánclépésekben elővezetve.
Madonna mindig is diszkókirálynő volt. Amióta csak feltűnt, ott trónol a fején a korona, ami mindig helyben is maradt, hiába csúszott félre néha a nagy táncolásban. Sosem esett le, s talán ezért érdemes folyamatosan nyomon követni az előadóművésznő mozgását.
Nem kell mindig szeretni azt, amivel Madonna épp előrukkol. A klasszikus diszkós korszaka inkább csak jó számokat termelt, semmint jó lemezeket, kivételnek talán az időszak, a 80-as évek utolsó lenyomata, a True Blue számít. Madonna figyelme a 90-es évek végére teljesen az elektronika irányába fordult, de míg odáig eljutott, két egészen figyelemreméltó albumot is kiadott. Az 1992-es Eroticán, majd a két évvel későbbi Bedtime Stories-on tette meg az első, tétovának egyáltalán nem mondható lépéseit az elektronika irányába olyan producerek segítségével, mint Shep Pettibone vagy Nellee Hooper. (A tétova lépéseket egyébként már az évtizedfordulón letudta olyan dalokkal, mint az Express Yourself, a Vogue vagy a Justify My Love.) Az 1998-as, William Orbit producer vezetésével felvett Ray of Light Madonna legjobb albuma, ihletett pillanatban született lemez (dal és dalforma, test és lélek pont összhangban állt egymással). Nem is nagyon hasonlít a művésznő korábban és később elkészült munkáira, de mindet csak ehhez képest lehet megbecsülni.
A következő három album, vagyis az elektro-szintipop-diszkó-house-os triász – a 2000-es Music, a 2003-as American Life és a 2005-ös Confessions on the Dance Floor – bőven kimerítette „a táncparkett egyeduralkodónője vagyok” témakört, kicsit sok is volt az aerobicból, hullámzó színvonalú lemez mind. | hirdetés
 |
|
Madonna a Hard Candyvel maradt a diszkó nyomvonalán, de elege lett a savból, a puttyogós szintikből, a vokóderből és az elektróból, másra vágyott már, valami dögösebbre. A Pharrell Williams, Timbaland és Danja produceri hármas (és ne feledjük Justin Timberlake és Kanye West sztárközreműködőket sem) pedig, tudjuk jól, mit kínál. Kapott is tőlük funkot meg hiphopot, a jól ismert, barátságos és koedukált arculattal. Profin összepakolt és korszerűen megszólaló alapok, modern lüktetés, divatos hangzás került Madonna dalaihoz. De ha nemcsak az ütemeket és a basszusfutamokat figyeljük, ha nemcsak bólogatunk és rázunk a számokra, hanem figyelünk is rájuk, akkor mi marad? Nem sok. Egy-két kivételtől eltekintve fáradt és unalmas, már többször hallott dalok a mostaniak. És ezen még a botox sem segít.
Warner
Kritika (3)
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
