A népszerűség, bár a szakma régóta „kard ki kard” küzd ellene, még mindig az esztétikai művészetnek kedvez.
Azaz hiába a sok koncepciózus művészetelméleti „maszlag”, még ha oly megalapozott is, mint az idei Velencei Biennálé magyar pavilonjának díjazott alkotása, népszerűségben nemigen tudja felvenni a versenyt az esztétikai széppel.  Még akkor sem, ha ez az esztétikai szép kissé giccsbe hajló, a természet és az archaikus kultúrák ősi erejét erőteljes színekké és indián istenekké formáló fotókban nyilvánul meg. Antonio Briceño venezuelai művészt a tavalyi Velencei Biennále egyik, nem túlzás, sztárjaként aposztrofálja a sajtó és a köztudat. A hozzáértők egyedi témaválasztásról, látásmódról beszélnek, pedig a képek alapvetően nem szólnak másról, mint a portréfotózás l’art pour l’art is meglévő szuggesztív erejéről. Ezzel persze cseppet sem akarjuk kétségbe vonni a dél-amerikai művész jelentőségét, éppen csak a műfaj hálás, közönségbarát jellegére hívnánk fel a figyelmet, amelytől még az a fránya, gondolkodásra serkentő vagy inkább gondolkodást provokáló koncepció sem tudja eltántorítani a „kortársért” rajongó közönséget. Mert bár lehet, hogy a szakma épp amiatt tartja eredetinek a caracasi művész képeit, mert azok olyan amerikai őslakosokat mutatnak be – lélegzetelállító hátterek előtt –, akik azokat az istenségeket, ősi szellemeket személyesítik meg, amelyek egykor a mindennapi életük, az eltűnőben lévő archaikus amerikai kultúrák részét képezték, az egyszeri néző csak annyit lát belőle: szép. Szépek az emberek, szépek a hátterek, szépek a színek. Kérdés csak az, és most véletlenül sem szeretnék művészetfilozófiai fejtegetésekbe bocsátkozni, mit nevezünk szépnek…
Galeria White (Falk Miksa u. 7.) |
vissza
vissza a lap tetejére
