PM Online | Korábbi cikkeink

„Rémlik, mintha látnám termetes növését…” Ahogy Bucz Hunor megjelent a múlt század hetvenes éveinek elején a Színház- és Filmművészeti Főiskola rendezői szakának felvételijén. Darócinget, bő szárú nadrágot viselt. Lábán szandál, zokni nélkül, vállán tarisznya lógott.

Dús szakáll borította arcával úgy nézett ki, mint egy Krisztus korabeli igehirdető. Tuti, hogy felveszik, suttogták a bennfentesek. Nem véletlenül. Hunor rendezéseinek – Békaegérharc, Csongor és Tünde – csodájára járt a szakma. A Térszínház friss fuvallatot vitt a hivatásos színház enyhén áporodott levegőjébe.
Mégis kirúgták – csak évekkel később nyert felvételt. Talán túl kész, túl önálló volt, bizonyára kellett a hely a protekciós „titánoknak”, akik azóta rég eltűntek a süllyesztőben. Bucz Hunor viszont itt van. Jelen van. És jubilál. Negyven esztendeje áll a Térszínház élén.
„A legszebb időszak, amely a legtöbb változást is hozta, a Soros Alapítvány ösztöndíjának elnyerésének esztendeje, 1987 volt. Az első olyan mozzanat, amikor felcsillant a remény, hogy önálló műhelyként tudunk részt venni a színházi életben, olyan színvonalon, ahogy szeretnénk. Azóta is pályázati színházként működünk, vagyis évadról évadra támogatásért pályázunk, ez adja az alapköltségvetésünket. Közel kilencven bemutatónk volt a négy évtized alatt. De nem nagyon szeretek a múlton bíbelődni. Ki nem állhatom a legújabb kori értelmiség azon magatartását, hogy magát menedzselve, mintegy saját művészettörténetét, külső, belső és oldalági fejlődését írja meg. Komolyan veszem a mondást: jó bornak nem kell cégér. Persze ez csak akkor működik, hogyha társaságok vannak, családok vannak, egymásra néznek, koccintanak, beszélgetnek, kapcsolatot tartanak. Egy ilyen széthullott, szétvert világban ez már nem működik.” Világéletében ilyen élesen politizált a Térszínház, mint az elmúlt néhány évben, kérdezem. „A színház attól színház, hogy a napi élmény, az utca zaja beszűrődik és motiválja a drámai történést. Ha én ezt ki akarom zárni, akkor nincs színház. Akkor csak hülyítés van. Amikor a Csongor és Tündét a hagyományos „tündibündi” játékból ki akartam ragadni azáltal, hogy Csongort egy szemüveges fiú tornacipőben játszotta, ettől odafent úgy megijedtek, hogy sokáig még próbálni sem engedték a darabot. Akkor ők politizáltak, nem én.”