Szokatlan volt, hogy egy 2001 után újranyomott könyvet kezdenek el kvázi újként kiplakátozni, márpedig ez történt Lugosi Viktória Ajvé című könyvével, sőt, még profi honlapot is létrehoztak hozzá, úgyhogy erős volt a gyanú, hogy itt valamiféle marketinggépezet indult be ezerrel.
 A szimat nem csalt, nyolcévnyi ajvé után megjött a Dafke, a Noran helyett már az Ulpius-ház tán „túltudatos” gondozásában.
Az Ajvé annak idején kimondottan tetszett, bár tény, hogy most, ha nem néztem volna gyorsan utána, még a témáját sem tudnám fölidézni. Az viszont rémlett, a cím ebben segít persze, hogy asszimiláns zsidó családban játszódik a kisregény, jó sok, ízes jiddis kiszólással. Nem meglepő, hogy a Dafke is ezen a nyomvonalon halad, a történet azonban nem a rendszerváltás előtti időszakra visszarévedve zajlik; a mában vagyunk. Valamiért mindvégig az az elhessegethetetlen érzésem, hogy „nőcis” könyvet tartok a kezemben, afféle csajok egymás közt, pedig hát két főszereplő mozog, közösen küzdenek a gyermekáldásért, ami mégsem egyszemélyes probléma. Talán a felvágott nyelvű, a biológiai részleteket kevéssé árnyaló-rejtő tévériporter főhősnő teszi, de egy idő után úgy érzem, valahogy kevés közöm van nekem ehhez az egészhez. Pedig szépen ábrázoltak benne a szereplők. Szinte látjuk és halljuk magunk előtt a házsártos, folyamatos lelki zsarolásában elviselhetetlen jiddise mámét és pandanját, a szakács férj csupaszív kofa anyját is, aki ráadásul meg is hal a gyermekcsinálási projekt kellős közepén.
Sok-sok történés egy-két év leforgása alatt, változatos és sűrűn eseménydús időszak a gyarapodásra váró házaspár életében. Átélve és belegondolva szívszorító családregény lehetne, jó figurákkal és jó szövegekkel, jiddis szentenciákkal, amelyek az egész felépítményt otthonossá, barátságossá teszik. Jó olvasni olyat, hogy a kitlinek, úgyis, mint halotti lepelnek nincsen zsebe, vagy hogy a córeszre nem kell előleget felvenni, pláne olyat, hogy lesz nagy szimhegedüle, más szóval nagy, közös öröm. De valahogy mégsem, nem megy. Egészen rövid idő után azon kapom magam, hogy nem tudok a gyermektelen párnak drukkolni, nem érzem úgy, hogy sikerülnie kell a gyermekáldásnak, nem az izgalmam, hanem az elégedettségem fokozódik a végkifejlet előtt. Fogynak a lehetőségek, párszor lemaradnak a beültetésről, potyára mennek le hajnalban valahová vidékre a csodadoktorhoz, de nem segít semmi, egészen a legvégéig, amikor persze igen, pozitív lesz a terhességi teszt, minden egy csapásra megoldódik. Kész a családi öröm, még a hárpia nagymama élete is beteljesedik az édes kis unokával. Éljen, beteljesedik, aminek be kell teljesednie. Az élet parancsa. Van nagy szimhegedüle. Csak valahogy mégis annyira szerencsétlen lúzernek tűnnek mindvégig, hogy legalábbis egy potenciális szurkoló empátiáját és önként vállalt szorgalmát elvesztik közben. Igaz, ő csak egy olvasó. |
vissza
vissza a lap tetejére
