Interjú
Budapest, a paradicsom
2009-22. szám / Sári Júlia
John Lurie és a Lounge Lizards, John Zorn, Tom Waits, Robert Plant, Laurie Anderson, Elvis Costello – csak néhány név azok közül, akikkel együtt dolgozott az idén 55 éves Marc Ribot, aki a New York-i underground és progresszív zenei élet mértékadó, vezető és
 állandóan kísérletező egyénisége. Ezúttal legújabb zenekarával, a Ceramic Doggal érkezik hazánkba, ráadásul nem akármilyen vendégszereplő kíséri el a turnéjára: Bálint Eszter gyermekkorában került Magyarországról New Yorkba annak a színtársulatnak tagjaként, amelyet apja, Bálint István és Halász Péter közösen vezettek, s azóta mint színésznőt és énekesnőt is megismerhette a nagyvilág. A hazai közönség leginkább Jim Jarmusch Florida, a paradicsom című zseniális alkotásában láthatta, s most énekesnőként újra egy világsztár mellett mutatkozik be előttünk október 17-én a Trafó Kortárs Művészetek Házában.
Hogyan ismerte meg Bálint Esztert, és miért döntött úgy, hogy vele együtt indul turnéra?
M. R.: Eszterrel sok-sok évvel ezelőtt ismerkedtünk meg, a közös barátaink révén. Ő együtt játszott John Lurie-val Jim Jarmusch ′84-es Florida, a paradicsom című filmjében, én pedig Lurie zenekarában, a Lounge Lizardsban játszottam akkoriban. Eszter akkor nagyon fiatal volt, és még én is fiatalabb voltam, mint ma, így hát sűrűn összejárt a társaság. Aztán néhány évvel később valahogy, már nem is emlékszem, hogy, de úgy alakult, hogy együtt énekeltünk a francia sanzonista-szerző, Serge Gainsbourg emléklemezén, méghozzá az Un poison violent, c′est ca l′amour című dalt. Nagyon jól sikerült a felvétel, pedig nem nagyon szoktam énekelni, és ha mégis rákényszerülök, általában lámpalázas vagyok. De vele valahogy olyan remekül tudtunk egymásra hangolódni, hogy úgy tűnt, mintha magam is tudnék énekelni. Ezért hát később Párizsban újra találkozott a társaság, amely részt vett a lemez elkészítésében – köztük John Zornnal, Cibo Mattóval és Sean Lennonnal –, és mivel akkor is nagyon élveztük a közös zenélést Eszterrel, úgy határoztunk, hogy elkíséri a zenekaromat a turnéra.
Biztosan látta a filmet, amelyen Eszter – de még John Lurie is – magyar emigránst alakít, ám azóta többször járt Magyarországon. Mi az, amit megismert és, ha volt ilyen, megszeretett ebben a kultúrában?
M. R.: Mindig nagyon örültem az alkalomnak, ha Magyarországra jöhettem, hiszen az érdeklődésem az ország iránt messzebbre mutat a koncertlehetőségeknél. Akár azzal is magyarázhatnám, hogy van egy nagybácsim, akinek a vezetékneve Unger, de természetesen a felmenői sok-sok nemzedékkel korábban vándoroltak el, úgyhogy igazából nem nagyon kötődik ezekhez a gyökereihez. Viszont nagyon szeretem Bartók Béla zenéjét, és számos magyar újhullámos film is nagy hatással volt rám a ′70-es és a ′80-as évekből, mint például az Angi Vera vagy Gothár Péter Megáll az idő című remeke, amelyek szerintem nemzetközi szinten is meghatározó művészfilmek.
Mindazon zenészek közül, akikkel a legkülönbözőbb műfajokban együtt játszott, ki az, aki a legnagyobb hatással volt Önre és a zenéjére?
M. R.: Megszámlálhatatlan jelentős és nagy tehetséggel dolgoztam együtt, bölcs és remek emberekkel, így most csak néhányat fogok felsorolni közülük. Rengeteget tanultam Tom Waitstől, akinek több lemezén játszottam, mint a Real Gone, a Rain Dogs vagy a Franks Wild Years, a pályám kezdetén pedig óriási hatással volt rám Wilson Pickett R&B és soul énekes, valamint Solomon Burke, aki szintén énekes és dalszerző. De ha most folytatnám, azt hiszem, valóban nem tudnám abbahagyni a felsorolást.
És az évek során kik voltak a legjobb barátok?
M. R.: Ezek a kapcsolatok sosem korlátozódtak a munkára, úgyhogy valójában máig mindenkivel, akivel együtt dolgoztam, különböző intenzitással ugyan, de tartom a kapcsolatot. De a legsűrűbben talán John Zornnal vagy Marianne Faithfullal járok ebédelni, Iggy Poppal vagy Tom Waitsszel sörözni, de John Lurie-val is rendszeresen beszélünk legalább telefonon. Fontosak ezek a kapcsolatok, nem szűnnek meg egy-egy közös munka végeztével.
| hirdetés
 |
|
És melyik albumokat tartja a legfontosabbnak a több mint száz közül, amelyeken játszott, illetve a közel húsz saját lemeze közül?
M. R.: A sajátjaim közül a személyes kedvenceim a ′95-ös Don′t Blame Me és a 2003-as Scelsi Morning, de a Ceramic Dog legutóbbi anyagaival is elégedett vagyok. A többi száz közül nehéz lenne kiemelni egyet is, mert őszintén bevallom, egyáltalán nem hallgatom őket. Ha elkészültünk egy lemezzel, ami általában elég sokáig tart és roppant elmélyült munka, akkor örülök, hogy végeztünk, és egyáltalán nincs kedvem tovább is foglalkozni vele.
És mit hallgat, ha fáradtan hazatér a próbákról vagy egy turnéról, hogy lazítson?
M. R.: Ez egyszerű: legszívesebben semmit. Ilyenkor örülök a csendnek, és legfeljebb klasszikus zenét hallgatok. Persze ez nem jelenti azt, hogy sosem hallgatok zenét, vannak fiatal tehetségek, akikkel együtt dolgozom, és szeretem a saját anyagaikat is, illetve igyekszem figyelni az újdonságokat. De ha lazítani akarok, a csendre esküszöm.
Megannyi műfajban remekelt, a jazztől a rockon át az R&B-ig és a soulig. Ez tudatos kísérletezés volt, vagy véletlenek sorozata?
M. R.: Véletlenek sorozata. Nyughatatlan ember vagyok, aki nem bír egy helyben maradni, mindig tovább keresgélek, és az élet úgy hozta, hogy a legkülönbözőbb emberekkel és a legkülönbözőbb műfajokkal találkoztam a pályafutásom során. Nem véletlenül Rootless Cosmopolitan a címe az egyik albumomnak, sokan valóban annak tartanak, gyökereitől elszakadt kozmopolitának, de azt hiszem, épp ennek köszönhetem, hogy ennyi mindent kipróbáltam, ennyi hatás ért, és ilyen emberekkel dolgoztam együtt.
És hogy írná le a Ceramic Dog műfaját?
M. R.: Emberarcú popzene – így.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
