PM Online | Korábbi cikkeink

Többen az egész ország legjobb éttermének tartják a Csalogány26-ot, a mértékadó éttermi kalauz szerint két egymást követő évben benne volt a top háromban, tavaly ráadásul elsőként. Nekem eddig sehogy sem volt szerencsém vele,

egy felháborító ebédlátogatást követően pedig egyenesen a hely bojkottja mellett döntöttem. Szakmai és fogyasztói berkekben viszont egyre többen beszéltek, beszélnek arról, hogy a Csalogány tulajdonképpen két hely, más arcát mutatja a kedvező árú ebédmenü és mást a vacsora időszakában. A személyzet most sem a legjobb, de legalább kifejezetten udvarias és előzékeny a felszolgálás, és a Csalogány esetében ezt is meg kell becsülni. Útközben el-elhull egy-egy szelet kenyér, hangos csörrenéssel lezuhog pár eszcájg, a nyomorult borospalack sem akar megülni nyugton a jegesvödörben, de máskülönben nincs nagy baj. Nem szerencsés ugyanakkor, hogy a felszolgálóknak nincsen dedikált asztaluk, mindenki jön-megy az összes vendéghez, így esély sincs rá, részükről igény sem, hogy esetleg valamiféle személyességet vigyenek az étkeztetésbe. Senkit sem érdekel, ízlett-e, ízlik-e az étel, innánk-e még egy pohár bort, jártunk-e itt, jövünk-e még, nem adnak és nem is kérnek tanácsot. Nem baj, csak kár.
Arra ösztönöznek tehát, hogy a konyhára koncentráljunk. A bemutatkozó falat, füstölt hátszínszelet házilag kovászolt zölddinnyével: erős felütés. A dinnye kicsit nyers-kemény maradt a házi eljárás ellenére is, de az ötlet jó, a hús pedig első osztályú minőség. Dicsérhető a remek hegyes orrú durbincsot kísérő zöldséges rizottó is, a rizs „fogkemény”, az állag mégis az előírtan pempős, jók a ress zöldségek is benne. A fehérkáposzta-leves debreceni karikákkal viszont maga a csőd. Kelkáposzta-főzelék ezerszeres hígításban, benne kemény zellerkockák, izgalommentes, hajszálvékony felvágott szeletekkel. Az igénytelen leveses csésze alatt, ezt is vegyük észre, piciny műanyag csipketerítő. Brr. Nem lehet elájulni a hasonló tálalási technikával érkező pecorino sajtos, rókagombás házi tésztától sem. A tészta elázik a szósztól, az amúgy markáns típusú sajt kevéssé érvényesül. A kis rókagombák azonban finomak, megmentik az amúgy középszerű fogást. Szomorú, hogy a tálalásra ennyire nem figyelnek oda, pedig sokat nyerhetnének vele. Csúnya tányérokon, díszítés és koncepció nélkül a nem túl jó fogások hibái is felnagyulnak. Nem úgy, mint a polentával és bébipadlizsánnal tálalt sült tejesbárány esetében. A tálalás itt is kiábrándító volna, de az ételtől tényleg és fenntartások nélkül könnybe lábad a szemünk. Ez minden tekintetben világszínvonal, a hús szaftosságára és omlósságára nincsenek a nyelvben megfelelő jelzők, a polenta is rafinált, egyszerre roppan és egyszerre lágy. A bébipadlizsán új dimenzió a zöldségköretek világában. Ha az embernek nem lenne lelkiismeret-furdalása amiatt, hogy csupa pár napot élt élőlény kerül egy tányérra, még bölcsődébe is képzelheti magát… Ízorgia. A hirtelen felnövekvő elvárásokhoz a desszert is képes felnőni, a tömény, koncentrált csokoládétorta súlyos nehezékként olvad rá a nyelvre, a hatást pedig egy könnyed, mégis fűszeres curryfagylalt teszi teljessé. De akkor most hányadán is állunk a Csalogány 26-tal?