Interjú
Egy nő fejének belseje
2009-24. szám / Szepesi Krisztina
Létay Dóra november 25-én a Thália Színház Új Stúdiójában mutatja be a Szmájlit Szanitter Dávid rendezésében, melyet maga írt, többek közt saját naplója alapján. Mégsem róla, hanem reményei szerint magunkról tudunk majd meg többet, ha megnézzük.
Gyermekkorod óta írsz. Gondolom, a naivan komolytalan naplóírással kezdted.
L. D.: Nem volt az annyira komolytalan, több rész bele is került az estbe.
Melyik a Szmájliba bekerült legelső „írásos lelet”?
L. D.: Egy tizenegy éves kori mese: A szerelmes török leány. Tíz éve – amikor egy költözés során újraolvastam a naplóimat – derült ki számomra, hogy ezek használható szövegek, nem „Kedves Naplóm”-szerű írások. Foglalkozni kezdtem vele, részleteket is közöltem belőle, sőt, egy könyv terve is megszületett, de ennél tovább mostanáig nem jutottam.
Miért most?
L. D.: Nem számítottam rá, hogy pont most és így születik meg a Szmájli. Egy éve dolgoztam egy irodalmi önálló esten, el is készült. Ebben kortárs szövegek közé illesztettem sajátokat, azzal a céllal, hogy összeálljon egy egésszé, ami kezelhető akár előadásszövegként is. De nem tudtam kibékülni vele, a rendezők, akiknek megmutattam, szintén úgy gondolták, ez egy színvonalas irodalmi est lehet, de nem az, amit én végül is szeretnék. Nyár végén már majdnem feladtam, elutaztam és próbáltam nem gondolni az egészre. Amikor hazajöttem, két barátom egymástól teljesen függetlenül azt mondta, amiről beszélni akarsz, ott van az írásaidban. Tessék előjönni velük. Ez olyan volt, mintha átszakadt volna egy belső gát, és egy hét alatt összeállt a Szmájli.
Akkor ez egy nagyon intim dolog lehet.
L. D.: Természetesen az, le is teszteltem, érdekel-e ez valakit rajtam kívül, nem marad-e magánügy. Akik olvasták, meggyőztek arról, hogy eszükbe sem jut az én életem részletein gondolkodni a szöveg kapcsán, a magukén viszont igen. Ez sokat segített. Abban is, hogy én eltávolodjak a saját írásaimtól.
Akkor úgy dolgoztatok az anyaggal, mint egy idegen szöveggel?
L. D.: A próbák közben sokat változott, alakult az anyag. Valójában érzelmi dramaturgia működik, miközben egy nő életéből látunk képeket, hangulatokat, és működik egyfajta kronológia, mégis bízunk a nézők asszociációs képességeiben.
Hívhatjuk életrajzi anyagnak?
L. D.: Ha a Szmájlit valaki elolvassa és nem tudja, ki írta, nem jön rá, hogy én vagyok. | hirdetés
 |
|
Akkor mi ez valójában?
L. D.: Nagyon nehéz a saját szövegemet definiálni. A műfaját sem tudom meghatározni. Fejlődéstörténet, megfigyelés, önreflexió. Egy nő „fejének belseje”.
Amikor először játszod közönség előtt, ez afféle kitárulkozás lesz?
L. D.: Amikor Olíviát játszom vagy A Vagina Monológokat, ugyanúgy kitárulkozom, hiszen az a dolgom színészként, hogy hitelesítsem a szöveget, ami másképp nem megy. Itt a saját szövegeimet mondva beszélek magamról, nem bulvár szinten, mivel annak semmi értelmét nem látom, és nem is volnék hajlandó rá.
Ha Szmájli a címe, akkor ez egy pozitív, életvidám lányról szóló vidám előadás?
L. D.: Nagyon remélem, hogy akik látják, elvisznek magukban egy képet arról, miért is Szmájli. A cím nem én vagyok, hanem az előadás.
Amit te írtál és áttételesen mégiscsak rólad szól.
L. D.: Ahogy dolgozunk, egyre kevésbé érzem, hogy én írtam. Már tudom úgy olvasni, mintha független lenne tőlem. Többszörösen skizofrén állapot, hogy megírtam valamit egyszer, amikor aktuális volt, aztán évek múltán újraolvastam, most pedig, hogy összeállt egy estté, teljesen eltávolodtam a tartalmától, viszont színészként újra bele kell helyezkednem ugyanazokba a helyzetekbe, melyeket már teljesen másképp látok. Remélem, nem bolondulok meg a végére.
A tévésorozatbeli munkád véget ért. Ez az előadás egy visszaút eleje a színházhoz?
L. D.: Véletlen egybeesés, hogy számomra vége lett a sorozatnak, és megszületett az est. Ezt kigondolni lehetetlen lett volna. Valahogy kegyes hozzám a sors, amikor már nagyon hiányzik valami az életemből, elém hozza. Még ha áldozatok árán is.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
