PM Online | Korábbi cikkeink

Nem jöhetnénk ki egymással?

„Szeretni kell egymást, vagy halni kell.” A kissé patetikus sor W. H. Auden költőtől származik, és stílszerűen a Columbine középiskolában 10 esztendeje lezajlott vérengzés

történetét feldolgozó kötetben olvasható. A rendkívül alapos tényfeltáró munka szerzője a 20. század 100 legfontosabb pszichológusa között számon tartott Elliot Aronson.

Elliot Aronson neve Magyarországon A társas lény első magyar kiadása óta, vagyis bő harminc éve nem ismeretlen. A világhírű amerikai professzor Columbine után – Az iskolai erőszak szociálpszichológiája című könyvét az éppen egy évtizede lezajlott és addig a legtöbb áldozatott követelő iskolai vérengzés hatására írta (azóta sajnos új negatív rekordot állított fel 2007-ben egy dél-koreai származású diák, amikor 32 társával végzett).
1999. április 20-án a Colorado állambeli Columbine középiskola két tanulója, Eric Harris és Dylan Klebold lőfegyverekkel és robbanóeszközökkel felszerelkezve 23 diákot súlyosan megsebesített, 1 tanár és 12 diák életét kioltotta, majd öngyilkosságot követett el. Az értelmetlen vérengzés sokkal nagyobb pusztítással is járhatott volna, hiszen a fiúk videóra rögzített terveiből lehet tudni, hogy 95 robbanószerkezetet helyeztek el, és a nap végére 250 diákkal, illetve tanárral akartak végezni.
Aronson könyvében a Columbine-ban történtekből kiindulva a világszerte egyre nagyobb gondot okozó iskolai agresszió társadalmi-lélektani hátterét boncolgatja. Ijesztő szembesülni a szikár ténnyel, hogy a két átlagon felüli képességekkel és kétszülős, normális családi háttérrel rendelkező diákkal mindössze annyi történt, hogy a körön kívül maradtak. Nem tartoztak a minden iskolában létező, hallgatólagosan elfogadott klikkek egyikébe sem, nem sportoltak, zenéltek, nem mutattak semmi kiemelkedőt, ezért magukra maradtak. A fiúk egyre rosszabbul élték meg a körön kívüli létezést, ráadásul gondjaikról egymáson kívül senkivel nem beszéltek, úgyhogy eltávolodtak társaiktól, majd egy idő után úgy vélték, egyetlen módja, hogy a körön belül élők tiszteletét kivívják, ha valamilyen nagy és véres tettet hajtanak végre. Miközben készültek tervük megvalósítására, folyamatosan biztatták egymást: „Dühöngj, dühöngj, nem lankadhat a harag”. Talán olykor elbizonytalanodtak, mi másért kellett volna erősíteniük egymásban az elszántságot? Hátborzongató képlet. Ha a tanárok kicsit jobban odafigyelnek rájuk, ha a szüleik megsejtenek valamit gyerekeik vergődéséből, ha a társaik kevésbé kíméletlenek velük, ha néhány lány érdeklődést mutat irántuk, ha a rendőrség nem legyint unottan az internetre is feltett kusza mondataikra… A felsorolt feltételezések lúdbőrössé teszik az olvasót. Hiszen itt egyáltalán nem csak Columbine-ról van szó. Az élet minden területén és helyzetében megnyilvánuló agresszió, kirekesztés, türelmetlenség gyökere ugyanaz: a kívül maradottság érzése, a másság el nem fogadása. Columbine példája azt is mutatja, milyen kevésen múlt, hogy átlagos tanulóból deviánssá, végül gyilkossá lett a körön kívül reked két diák.