PM Online | Korábbi cikkeink

Lehet, túlzásnak tűnik, de mégis: az itáliai reneszánsz a képzőművészet etalonja. Ha bárkit megkérnek, mondjon egy festőt vagy szobrászt ebből a korból, szinte biztosan itáliai művész nevét említi, illetve ha bárkit megkérnek, mondjon egy festőt vagy szobrászt, csak úgy,

nagy valószínűséggel akkor is olasz reneszánsz festő neve hangzik el. Mindig foglalkoztatott a kérdés, hogy vajon mit tudtak ők, amiért művészetük évezredeken átívelően, megingathatatlanul ejti rabul szemlélőit. A Szépművészeti Múzeum kiállításán most végre közelebb jutottam a válaszhoz: alkimistákat megszégyenítően ismerték az embert és a világot, amelyben éltek.

Sokszor, sokféleképpen illettük már kritikával a Szépművészeti Múzeum marketingközpontú kiállítás-politikáját, s előfordult olyan is, hogy hatásvadász nézőcsalogatással vádoltuk meg Budapest amúgy méltán leglátogatottabb kiállítóhelyét, most azonban – az elmúlt évek nagy ívű és csillogó felszínű tárlatdömpingje során először! – a szavunk és minden szkeptikus gondolatunk elakadt a kiállítótérbe lépvén. Igen, így néz ki egy szentély. Nincs felesleges félhomály, jól láthatóan feszítenek a falakon az olykor anekdotázó, könnyedén olvasható, de mindig művészettörténeti hitelességgel megfogalmazott szövegek, a festmények pedig gerjesztett „ki, ha én nem” gőg nélkül, szerényen, mégsem visszahúzódóan ragyogják be a labirintusszerűre komponált tereket. A bejárat közelében egy Paolo Ucello 1460-ból, Jelenetek a szent remeték életéből, nem messze tőle egy aprócska Botticelli-csoda: Szent Ágoston talpig kalapban és szakállban az íróasztala mögött küzd a Vallomásokkal. Jegyzetei és használatlan tollai szétdobálva, kissé zilált, mégis, az apró méret és a sötét tónusok ellenére is fény árad belőle. Nem lehet nem észrevenni a firenzei reneszánsz miszticizmusát, azt a fajta fennköltséget, amit csak az isteni beavatkozás képes megteremteni. Egyet is alig lép az ember, s máris egy újabb Botticelli fogadja, ha minden igaz, korábbi, mint a legrégebbiként számon tartott Az erő allegóriája. Ahogy nézem a Vénusz-festő művész feltehetőleg legeslegelső festményét, hirtelen kiszalad alólam az idő korlátokkal teli, dicső vörös szőnyege, s a reneszánsz időutazás egy csapásra jelenné változik. Itt és most történik minden. Itt és most verseng egymással, vagy épp méltatja egymást némi azonos motívumhasználattal Leonardo és Luca Signorelli (tökéletesen mindegy, ki kinek az előfutára…), itt és most születik meg Pietro Perugino kezei alatt a portréfestészet tudománya, és itt és most kezd éledezni Carlo Crivelli alázattal teli humora és pimaszsága, mely hetyke kamasszá álmodja a sárkányölő Szent Györgyöt.
Az egyéb körülmények között már-már befogadhatatlannak tetsző anyag képről képre megállj!-t parancsol a múzeumi rohanáshoz szokott műélvezőnek. Nem lehet „csak úgy”, káprázat nélkül átsiklani egyik festmény fölött sem. Giovanni Mansueti abszurditáshoz való hajlama, mely a remeteként elvonult Szent Jeromos mellé groteszk oroszlánokat, mosónőket, medvéket és Krisztust képzelt, éppúgy hosszú percekre elrabolja a tekintetet, mint Bartolomeo Veneto Flórája, akiről már annak idején sem tudták megmondani, menyasszonynak avagy kurtizánnak készült-e. Nem is beszélve a világ egyik leghíresebb és legértékesebb festményeként számon tartott Leonardo-ikonról, a Hölgy hermelinnel-ről, melyet a képnek otthont adó krakkói Czartoryski Múzeum mellett csupán olasz múzeumokban láthatott eddig a nagyközönség.