Kritika (3,5)
Dogville – Bárka
2009-25. szám / Szepesi Krisztina
Lars von Trier azonos című és nyilvánvalóan az előadást ihlető filmje egyetlen nagy ötleten alapult. Üres színpadon, illetve egy színpaddá változtatott hangárban játszottak a színészek a felrajzolt, csupán jelzett díszletek között.
 Az üres tér azonban csak a vásznon tűnt eredetinek, így Anger Zsoltnak mást kellett kitalálnia, hogy egyedivé tegye a saját Dogville-jét. Mai bérházkörnyezetbe helyezte az eseményeket, mellyel valószínűleg közelebb akarta hozni az egyébként végtelenül abszurd történéseket a valósághoz, illetve hozzánk. Ám pont az volt Trier filmjének erénye, hogy egy nem létező helyen és csak a jelmezekkel nagyjából körvonalazott korban játszódott a menekülő nő története, s így globálisan alkotott véleményt a társadalomról. Ezúttal azonban megkapjuk a nyakunkba Karola nénit meg az ő mákos rétesét.
Egy Angelika nevű lány érkezik az említett bérházba, ahol egy fontoskodó, külföldről visszatért fickó épp egy dokumentumfilmmel kívánja felfesteni – az igazságra látványosan egyáltalán nem kíváncsian – egy nyilvánvalóan csupán érdekek mentén összetartó közösség életét. Ő az is, aki forszírozza, fogadják be a menekülő lányt, akinek vérdíjat tűztek ki a fejére. Hamar felmerül, mégsem lakhat náluk ingyen a ki tudja honnan jött és ki elől menekülő lány, szóval kisebb-nagyobb munkákkal látják el a nagyon szélsőséges figurákat megjelenítő lakókat játszó, egytől egyig pontosan dolgozó színészek. Van ugyanis vak, mogorva úr, aki nem hajlandó vakságát beismerni, idősödő nő, aki idősödésének próbál gátat szabni megjelenésével, egy ifjú biciklis junkie, akinek kedvence a punci, afroamerikai férfi, aki büszke származására és többek közt egy pincében dolgozó, magába forduló gombatermesztő és annak szintén furcsa figurákból álló családja. Szóval a „közösség” egyből nem tipikus, kevéssé valóságszagú, ráadásul elsőre az sem érthető, miért jó az egy idegen, ruházata alapján valószínűleg magasabb körökből érkezett nőnek, ha egy dohos pincében bújik el és százasért vállal munkát. | hirdetés
 |
|
Kicsit végig az az érzésem, hogy az előadás valamit nagyon el akar mondani, és ezt vastagon alá is húzza a zeneválasztással. Lehet szeretni ugyanis a Kispált, de ha majdnem mindegyik jelenet után egy olyan szám hangzik el tőlük, ahol a szöveg szinte szóról szóra megmagyarázza, mit láttunk és az mit jelent, akkor úgy érzem, a rendező nem bízik bennem eléggé. Az Angelika név sem kevésbé tanító bácsisan egyértelmű, hiszen itten most akkor egy angyal jött megváltani a fekete báránykákat, s maga az Atya várja őt a kijárat előtt, hogy döntésre kényszerítse a birkacsorda jövőjével kapcsolatban.
A lányt játszó Szorcsik Krisztinára nehéz, szinte megoldhatatlan feladat hárul, mert Angelika gyakorlatilag egyáltalán nem jellemezhető karakter, valójában megfejthetetlen a motivációja és reakcióira sincs magyarázat. Dévai Balázs alattomosan behízelgő, pökhendi figurája annál kitisztultabb szerep, nem fog vele mellé a színész, talán épp ő képviseli a legarculcsapóbb társadalomkritikai élt az előadásban. Az apját játszó Mucsi Zoltán pedig a fejét homokba dugó, félművelt értelmiségi archetípusának állít szobrot kiválóan. Blaskó Péter az Atya szerepében pontos, megfontolt, tekintélyt parancsoló és mindent tudó nyugalommal foglalja össze a lényeget meggyőző jelenlétével. A színészek tehát mindent megtesznek azért, hogy az előadás működőképes legyen, ám a kicsit hosszúra nyúló estén – talán épp azért, mert sem az idegesítően körülírhatatlan Angelikával, sem pedig a többi szereplővel nem lehet igazán sorsközösséget vállalni, és karikatúraszerű szélsőségességük miatt még azt sem érzem, tükröt tartanak elénk – a tragédia és a megváltás végül elmarad.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
