PM Online | Korábbi cikkeink

Frankl Péter, Kelemen Barnabás, Kokas Katalin, Kokas Dóra

A repertoár egyik nagy rejtélye, hogy miért játsszák olyan ritkán Brahms zongoranégyeseit. Remekművek. Ennek megfelelően nehezek, rengeteg közös munkát igényelnek.
Kokas Katalin és Kelemen Barnabás

Négy embert kell hozzá, mégsem vonósnégyes, nem egy kész formációra íródott mű. Három szólista-vonóshoz kell egy jó zongorista. Alapesetben, ha erős személyiségek, négyen négyfelé húznak, a feladat az, hogy együttműködjenek, egy szellemben játsszanak.
Most viszont mintha minden rendben lenne. Frankl Péter mellett a Kelemen–Kokas család játszik, férj és feleség mellé a csellista húg-sógornő. Túl jó muzsikus mindegyikük ahhoz, hogy azzal lehetne gyanúsítani bárkit: csak a családi kötelék miatt került be a csapatba. Viszont sokat tudnak készülni együtt, nem kell nagyon szervezni a próbákat, csak a székeket kell bevinni a szobába, és szólhat Brahms.
Nagy zene, nagy tételek. Hosszúak is, dúsak, vaskosan brahmsos hangzásúak. Fontos ez is, hiszen a műfajban nagy mű akkor már évtizedek óta nem keletkezett. Jelentős zongoranégyest Brahms előtt Schumann írt, korábban meg Mozart, no lám, ő is g-mollban. Brahms egyszerre volt szabad és magányos, távoliak voltak a minták, az inspiráció csak odabentről érkezhetett.
Meg is érkezett. Csodálatos zene a g-moll négyes. A harmadik tétel döbbenetesen szép dallama, furcsa zöngése-zizegése, az utolsó tétel cigányos, akkoriban magyarosnak számító rángatása, táncos bokázása, pergő zongoraszólama. Ha csak egy percet, egy pillanatot lehetne választania a műből, akkor talán mégis az első tétel lenne, amire gondolok, lassú zongorán sétálgatással kezdődik a mű, abba kapcsolódnak be a többiek, bonyolódik, gomolyog a zene, és végre megjön a második téma, a cselló különös, magas fekvésben játszik, az egész annyira döbbenetes és fegyelmezett. De hát ki mondta, hogy csak egy pillanatot lehet kiválasztani? Miénk az egész mű.