„Mondja valaki, hogy a jazz halott, és felpofozom!” – ezzel a felkiáltással fordult hozzám kedves barátom az A38 Hajó gyomrában, ahogy elnézte a finn Five Corners Quintet elsöprő zenéjére magából kikelve táncoló tömeget
 a Blue Note Trip koncertsorozat legutóbbi állomásán (november 25-én). És én csak osztozni tudtam heves és őszinte érzelmeiben, hiszen közelebbről szemlélve azt a bizonyos tömeget, nem is csupa vájt fülű jazzmegszállottból és kifinomult muzikális műveltséggel rendelkező zenebuziból verbuválódott, hanem egyszerű partinépség volt, pont, mint az A38 bármelyik hiphop vagy elektronikus buliján. És mégis jazzre táncoltak, őrjöngtek és aléltak, méghozzá nem popos, bugyuta partijazzre, hanem tisztességes, hagyományos és véresen komoly jazzre.
Mert a Helsinkiből érkezett, öttagú jazzalakulat számára e téren valóban nincs megalkuvás, és ez már a megjelenésükön is látszik: mindig fekete öltönyben és szorosra kötött nyakkendőben lépnek színpadra, mint akik nem ismerik a tréfát. Ami persze nem igaz, mert főleg a zenekarvezető dobos, Teppo Mäkynen nagyon is tréfás kedvében volt végig a koncerten, akár néhány szót szólt a mikrofonba, akár játszott. És nem akárhogy játszott! Nem véletlenül ő a tulajdonosa évről évre a legjobb finn jazzdobos címének, elég csak meghallgatni egy tízperces dobszólóját, ami felér egy egész dobzenekar koncertjével (feltételezem, nem egyedül én lettem szerelmes belé az este folyamán). De a zenekar többi tagja is valódi fenomén, legyen szó a karót nyelt zongoristáról, akinek az ujjain kívül minden izma görcsben állt, és a látványa sehogy sem volt összhangban sodró és végtelenül könnyű játékával, vagy a fiatal fúvósokkal, akiknek egymást váltogató, őrületes és virtuóz, mégis érzékeny szaxofon- és trombitaszólója döbbenetesen ízes és gazdag ívet adott a daraboknak. És az egészben az volt a leginkább elképesztő, hogy ezek a finnek valójában semmi újat nem találtak ki: az ötvenes-hatvanas évek jazz-zenéjét idézik fel, bár modern hangzással, de anélkül, hogy az új irányzatok hatnának rájuk, vagy ők is meglovagolnák a hatalmas fúziós hullámot, ami manapság végigsöpör a jazz-szcénán. Vagyis minden, ami miatt olyan zseniálisan jók: a játék. És ez bizony bőven elég, hogy bebizonyítsák: a jazz él!
|
vissza
vissza a lap tetejére
