Kritika (5)
Col Tempo – A W-projekt
2010-02. szám / Cs. O.
Forgács Péter mindig is baráti viszonyt ápolt az idővel. Kapcsolatuk alig több mint plátói, ráadásul még csak nem is zökkenőmentes, mégis olyan otthonosan mozognak egymás társaságában, mintha ezer éve ismerősök lennének. Forgács, anélkül, hogy megzabolázná,
 időről időre zárt mederbe tereli, az idő pedig, alázatosan fejet hajtva a mester előtt, megpróbál elillanni a surranó pályán.
A Velencei Biennále magyar pavilonjából az Ernst Múzeumba költöztetett kiállításon Giorgione La Vecchiája fogadja a látogatót, aki egy a kezében tartott papíron lévő felirattal adja meg a felütést: Col Tempo – azaz, ki itt belépsz, egy dologgal számolj, az idővel. Nem is akármelyikkel, hanem a múló idővel, amely talán az egyetlen, ami bizonyos felejthetetlen (a szó összes létező értelmében!) eseményekhez más és más nézőpontokat képes társítani. Többek között egy másik szemlélő nézőpontját. A velencei öregasszony portréja ugyanis ez esetben sokkal inkább az időtlenséget, az ember tekintetéből fakadó örök létet idézi, semmint az elmúlást. A pillantás pillanatába, az időtlen szempárba sűrűsödő személyiség, ha tetszik, identitás, párbeszédbe elegyedik az őt szemlélő pillantásokkal, s a spontán alakuló dialógusok (szemlélő és szemlélt között) egyfajta kozmikus dimenzióba emelik az emberi tekintet oly sokat vizsgált sugallatait. Ki az a másik, akit a képen látunk? Az-e, aminek akkor és ott látjuk? Maga az isteni megnyilvánulás, avagy egy mikroszkóp alatt kutatható biokémiai reakció arra a valamire, amit úgy nevezünk, élet?
A tárlat, hogy a kozmikus magasságokból kissé visszazökkenjünk a kulturális tradíciók és a történelem realitásába, egy, a náci időkben Bécsben végzett fajbiológiai kutatómunka hatalmas dokumentációs anyagából épül, melyet több tízezer filmfelvétel és fotó egészít ki. A munkát vezető Josef Wastl egyrészt fajspecifikusnak vélt adatokat rögzített a deportálásra összeterelt bécsi zsidókról, hadifogoly lágerlakókról, másrészt, kontrollcsoportként, fölvette az őrök, a helyi lakosság, sőt, a saját paramétereit is. Dr. W. (róla kapta a nevét a kiállítás címében is szereplő W-projekt) és a náci tábor kápója tehát a kísérletben ugyanúgy vizsgálati személy, mint az azerbajdzsáni katona vagy a tizenéves osztrák fiú… | hirdetés
 |
|
Forgács Péter és a kiállítás kurátora, Rényi András a felvételek zömét videoképekké alakították, s a hosszan, erős lassításban levetített portrék köré múzeumi környezetet imitáló, klasszikus galériasort szerveztek. Egy olyan helyet, ahol a látogató felveheti a szemkontaktust a sokáig mozdulatlan, csak hosszú figyelemjáték után, lassan bemozduló arcokkal. Az egyik képen maga a művész is felbukkan, s reneszánsz festőnek álcázva magát kiszól a képből: jól figyelj, vándor, mert amit itt látsz, korántsem puszta történeti adathalmaz. Sokkal inkább egyfajta interaktív játék, melynek szabályait a művész és a szemlélő együtt formálják, s amely minden egyes kiállításegységben új és új nézőpontokat teremtve visz közel vagy épp távolít el a „tudom, ismerem” érzéséhez/től. A statikus, alig mozduló képeket villódzó egyformaság, az egyéniségvesztett, pulzáló portrékat pedig függönydarabokra vetített, sejtelmes arcsorozat követi, hogy aztán a képáradat egyre szűkülő folyosójából Dr W. „dolgozószobája” nyisson teret és perspektívát egy olyan világra, ahol az egyik egykori páciens, egy ma már idős túlélő beszél arról, hogyan készítettek Dr. W. munkatársai gipszmaszkot az akkori arcáról, hogy feltárhassák a zsidók faji jellemzőit. Ahogy a maszk Louise McCagg zsugorított gipszmaszkjaival, illetve Forgács groteszk videoportréjával összemosódva kivezet a tárlatból, az embernek olyan érzése támad, mintha maga is a kortárs művészet manipulációjának eszköze s egy sajátos és izgalmas képi kísérlet résztvevője lenne. Bámulatos.
Ernst Múzeum
Március 14-éig
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
