A kortárs művészetet bemutató intézmények közül, vitathatatlan, a Ludwig Múzeum az, amely annak ellenére, hogy kiállítás-politikája az elmúlt 1-2 évben inkább a befogadott, utazó tárlatoknak kedvezett
Végre, merthogy korábban, az 1996-os nyitó kiállítás óta nem volt ilyen átfogó, a teljes gyűjtemény nagyját felölelő válogatás-tárlat a Ludwigban – a mintegy 500 darabot számláló anyagból most háromszáz kaphatott aktív, azaz a raktárak mélyéről előhalászott státust.  Sokan még a mai napig nem tudják, pedig az intézmény már több mint 15 éves, miféle modern és kortárs kincseket rejtenek a falai. A kiállítás rendezői most látogatóbarát – a szó érthető, nem pedig szájbarágós értelmében – didaktikus tárlatot varázsoltak a Lumu 3 emeletére, ami ebben az esetben, a sokaktól még ma is idegen kortárs művészet esetében, kifejezett előny. S bár lehet, hogy az európai trendeknek inkább felelne meg egy tematikát előtérbe helyező koncepció, a 2008 legelején katalógussal kiegészülő gyűjteményes tárlat, azt gondolom, az itthoni közeg figyelembevételével talán nem is sikerülhetett volna ennél átgondoltabbra. A maga nemében telitalálat. Végre. S e végre itt most szól a múzeum nemrégiben elhunyt igazgatónőjének, Néray Katalinnak éppúgy, mint a kiállításon dolgozó művészettörténészeknek, kiállítás-rendezőknek, -építőknek, restaurátoroknak… Valahogy épp így képzelek egy modern és kortárs művészettel foglalkozó történeti tárlatot, az összes túlzásával és hiányosságával együtt. A kurátorok a 2005-ben megnyílt, Néray Katalin által rendezett harmadik emeleti állandó kiállítást – mintegy mementóként – majd’ érintetlenül hagyták, csak kisebb kiegészítésekkel igyekeztek még átláthatóbbá tenni a hatvanas évektől a kilencvenes évekig terjedő időszak nemzetközi és hazai művészettörténeti tendenciáit. A képzeletbeli sor két kései Picassóval indul, s az amerikai és angol pop-art emblematikus műveivel, Warhol, Lichtenstein vagy épp Oldenburg jól ismert, már-már ikonikus alkotásával, illetve néhány kiemelkedő fotórealista munkával folytatódik. Persze, ezzel párhuzamosan ott vannak az adott, körüljárt időszak progresszív magyar, illetve az európai tendenciákat felvillantó művei is, de épp így a társadalmi-politikai témájú provokációk, illetve a rendszerváltás előtti kelet-európai kísérletek. A hetvenes–nyolcvanas évekből a fluxus, a performansz és a body art, még későbbről Penck, Baselitz, Birkás Ákos, Fehér László, Kelemen Károly és Bak Imre mesél a modern művészettörténet alakulásáról, az 1. emeleten kiállított művek pedig a test és a gender, illetve a fotó és médiakorszak kérdéseit feszegetik – meglehetős fesztelenséggel. Nem könnyű téma, de most valahogy mégis sikerült úgy tálalni, hogy a puszta fogyasztás garantálhassa az emészthetőséget. Végre. Negyedszer is.
Ludwig Múzeum
1. emelet: január 27-ig |
vissza
vissza a lap tetejére
