Engednek a ’48-ból?
2008-11. szám
„Kedves Angyalom! Ti ma március 15-ét ünneplitek... Hogy tulajdonképp mit ünnepelnek március 15-én, midőn egy kis pesti lármánál egyéb nem történt, azt nem tudom...”
Így írt kissé fanyalogva egy valódi illetékes elvtárs, Kossuth Lajos feleségének 1849. március 15-én, vagyis a forradalom legeslegelső évfordulóján.  Idén már a 160.-at ünnepeljük ennek a pesti lármának, de talán Kossuth apánk szavaiból is kitűnik, sokszor, sokfélemódon ünnepelték, illetve nem ünnepelték a márciusi ifjak hős tetteit.
1849–1867
A forradalom bukását követően a márciusi események azonnal misztifikálódni kezdtek, a szabadságvágy és függetlenség szimbólumává váltak. Az ötvenes évek rettegett Bach-korszakában természetesen szigorúan tiltották a forradalom emlegetését is, 1860-ban azonban fiatalok egy csoportja nyilvános megemlékezést szervezett, amit a rendőrség rövid úton vérbe fojtott. A császári katonaság akciója nyomán egy diák életét vesztette. A tüntetés feloszlott, de ettől kezdve március 15-e egyre inkább nemzeti ünnepként kezdett el továbbélni.
1867–1918
A kiegyezés után a Habsburg-ház szempontjából is elkerülhetetlenné vált, hogy valamilyen módon elismerjék 1848 márciusát. A Monarchia egyfajta társadalmi ünnepként tudomásul vette a megemlékezéseket, de politikai élét igyekezett csorbítani. A dualista kormány a forradalom ötvenedik évfordulóján, 1898-ban kompromisszumos megoldásra lelt: nemzeti ünnepé tette a ’48-as forradalom napjait, azonban nem a „rebellis” március 15-ét, hanem az uralkodó is ellenjegyezte áprilisi törvények elfogadásának napját, április 11-ét. Ez azonban nem hozott megnyugvást; innentől kettéváltak a hivatalos, állami ünnepek és a Kossuth-kultusz fűtötte, függetlenséget követelő, spontánabb megmozdulások.
1919
A Habsburg-birodalom bukásával úgy tűnt, 1848 márciusa elnyeri méltó helyét a nevezetes dátumok sorában, a Károlyi-kormány nyíltan vállalta március 15. örökségét, és nemzeti ünneppé tette a napot. A Károlyi-rezsim azonban nem húzta sokáig, a helyére beülő Tanácsköztársaság a nemzeti eszme helyett inkább az internacionalizmusban látta a magyarság jövőjét.
1920–1945
A Horthy-korszak gyorsan nemzeti ünneppé szentelte március 15-ét. A politikai fősodor fő üzenete azonban a trianoni döntés felülvizsgálatára, az elcsatolt területek visszaszerzésére korlátozódott, így a márciusi ifjak követeléseit is valahogy e köré kellett alakítgatni. 1923-ban Petőfi születésének századik, a forradalom hetvenötödik közös évfordulóját tartották meg nemzeti öntudattól áthatott, óriási ünnepségsorozatok keretében. A baloldali egyetemistákból, szociáldemokratákból, antifasisztákból álló ellenzék nem nézte jó szemmel az ünnep kisajátítását, az általuk 1937-ben megalakított Márciusi Front más típusú demokratikus követelésekkel állt elő a hivatalos állami politikához képest. | hirdetés
 |
|
1948–1960
A századik évforduló a kommunistáknak jutott, akik éppen frissiben vették át az ország irányítását. Első évben még törvénybe iktatták a forradalom és szabadságharc jelentőségét, de aztán fokozatosan alábbhagyott a forradalom iránti lelkesedés: Rákosi 1951-ben már sima munkanappá degradálta március 15-ét. A hivatalos szóhasználatban elkezdték mellőzni a nemesi származású Széchenyi, Batthyányi, Szemere Bertalan jelentőségét, és Kossuth, Petőfi, és persze leginkább Táncsics érdemeit emelték ki. Igyekeztek az ünnepet oly módon is súlytalanítani, hogy más nevezetes évfordulókkal vonták egybe, kínálkozott erre például Rákosi március 9-ei születésnapja és a 21-ei Tanácsköztársaság-évforduló, valamint április 4., a felszabadulás akkori ünnepe. 1956 után adminisztratív módon is tiltották a márciusi forradalomra való független megemlékezést, a hivatalos szóhasználat pedig az ’56-os „ellenforradalmárok” gaztetteit ostorozta.
1960–1972
A kádári politika enyhülésével új stílus uralkodott el, megszületett a „Forradalmi Ifjúsági Napok”, amely a három dicsőséges tavasz (1848, 1921, 1945) közös ünneplését tette lehetővé, még inkább relativizálva a márciusi fiatalok eredeti követeléseit.
1973–1989
1973 a lánchídi csata éve; a Petőfi-szobor környékén gyülekező fiatalokat a rendőri egységek elpáholták, a forradalomra saját módján ünnepelni érkező független gondolkodókat a hatalom nem tűrte meg. 1980-tól egyre gyakoribbakká váltak a spontán megemlékezések, a demokratikus ellenzék képviselői többször kerültek összetűzésbe a kommunista rendőrséggel. 1987-ben és 1988-ban nagy tömegrendezvények is kialakultak, amelyeken nyíltan követeltek demokráciát, többpártrendszert, szólásszabadságot és szabad választásokat. A hatalom 1987 decemberében ismét nemzeti ünneppé nyilvánította március 15-ét. A 140. évfordulóra megjelentetett ellenzéki manifesztum október 23. piros betűs ünnepé nyilvánításának igényét is megfogalmazta. 1989-ben a demokratikus szerveződések hívására összegyűlt százezres tömeg nyílt tüntetésen követelte a szabad választásokat.
1990–
A rendszerváltás óta ki-ki vérmérséklete szerint, szabadon ünnepelheti március idusát. A pártok hol együtt, hol külön ünnepelnek, tavaly népi sporttá avanzsált a kő- és tojásdobálás is, reméljük, ebből nem válik azonban népies hagyomány.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
