Kérdezz – felelek
Jamie McDermott
2010-04. szám / Sári Júlia
The Irrepressibles
Gyakran hasonlítanak titeket a Tiger Lillies zenekarhoz, akik néhány hónapja jártak Budapesten. Tőletek is hasonló mennyiségű fekete humorra számítsunk?
J. M.: Kevésbé fekete humorra, mint inkább valódi emberi kétségekre, érzelmekre és vágyakra. A munkám főleg a tudatalattiból építkezik. Általában leülök egy kismagnóval, és elkezdek énekelni. Később meghallgatom, és igyekszem megfejteni, pontosan mi az, amit ki akartam fejezni, akaratlanul is. És ugyanígy találom ki később a hangszerelést, hagyom, hogy a tudatalattimból felépüljön egy szónikus világ, amely képes megragadni a dal érzelmi tartalmát. Majd megalkotom azt a vizuális környezetet, amely tulajdonképpen ennek a hangzásnak a képi kiterjesztése. Persze, ezekből a bizonyos érzésekből gyakran valami egészen valószerűtlen és groteszk világ bontakozik ki, és azt hiszem, éppen ez az, ami közös a Tiger Lilliesben és bennünk. Martyn Jacques és én szeretünk saját világot teremteni, mind vizuálisan, mind zeneileg.
Az Irrepressibles elég nagy zenekar, tíz tagot számlál. Milyen a munkamegosztás köztetek?
J. M.: A szövegeket és a zenét én írom, illetve én találom ki a képi világot és a performanszt. Ebben persze egy csapat művész és technikai szakember van a segítségemre. Mivel inkább egy performansz zenekarról van szó, mint egyszerű zenei formációról, a munkamegosztás is egészen sajátos nálunk. Jordan Hunt például, aki hegedűn játszik, a vizuális csapatnak is a tagja, ő tervezi meg a jelmezeinket, a többi zenekari tag pedig számtalan különböző módon kapcsolódik be a kreatív munkába.
Milyen jellegű inspirációk a legfontosabbak számodra?
J. M.: A legfontosabb inspirációt mindig is az élet jelentette, a munkám nagy része valódi élményekből táplálkozik. A hangok valódi hangok szürreális változatai, mint a nevetés, a sírás, a gépek vagy akár a szél hangja. Kisgyermek korom óta úgy képzeltem el az életemet, akár egy filmet, ezért a fantázia és a valóság határa sokszor elmosódik, amikor elképzelek valamit, majd megvalósítom.
| hirdetés
 |
|
Hogyan kezdődött a zenei pályafutásod?
J. M.: Már nagyon régóta egyfajta terápiaként szolgált számomra, ha a zenén keresztül, akár egy szál gitárral kifejezésre juttathattam az érzéseimet. Voltak megrázó élményeim az életben, és szükségét éreztem, hogy ezeket megragadjam, és a zene segítségével szépséges lepkévé változtassam őket. A zenélés így elsősorban érzelmi indíttatású volt, és a csendbe burkolózott, de hallottam a hangoknak azt a világát, amely a dalok hatására kibontakozott. Akkor még ez a világ csak számomra létezett. Meg akartam szólaltatni, és ehhez hangszerekre volt szükségem, hogy meg tudjam ragadni a színeit, a mintáit és a részleteit.
Ha a középkorban élnél, mi lenne a hivatásod?
J. M.: Szívem szerint természetesen akkor is muzsikus és művész lennék. De ha figyelembe vesszük a származásomat, valószínűleg szolgaként vagy parasztemberként végeztem volna.
Mi a kedvenc vicced?
J. M.: Hány művész kell egy villanykörte kicseréléséhez? Tíz. Egy, aki kicseréli, és kilenc másik, aki lelkesen bizonygatja, hogy milyen szép lett.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
