Interjú
Ellen Page
2008-11. szám / KG
A Cukorfalatban tűnt fel: bosszúszomjas kamaszlányt alakított, aki tinédzser energiáit egy pedofil módszeres kikészítésének szentelte.
 Az idén 21 éves Ellen Page-dszel azután beszélgettünk, hogy a Juno című vígjátékban nyújtott alakításáért Oscar-díjra jelölték.
Egy teherbe esett tinédzsert alakít. Igaz, hogy a Pregnancy for Dummies (Terhesség fafejűeknek – a szerk.) című könyvből készült a szerepre?
E. P.: Így van. Lehet, hogy nem egy átfogó szakkönyv, de egy kicsit el akartam mélyülni a témában, amiről, az igazat megvallva, vajmi keveset tudtam, amikor először találkoztam Juno karakterével.
Juno szerepére felkérték vagy próbafelvételen kellett meggyőznie a rendezőt?
E. P.: Miután elolvastam Diablo Cody forgatókönyvét, a rendező, Jason Reitman elhívott néhányunkat, engem, Michael Cerát, aki a születendő gyermek apját játssza, és J. K. Simmonst, aki az én apámat. Néhány jelenetet elpróbáltunk, és végül mindhárman megkaptuk a szerepet. Persze ez így egyszerűnek tűnik, de azért nem ment minden ilyen flottul, több mint két évbe tellett, míg eljutottunk az első forgatási napig. Keményen kalapozni kellett a pénzért, mert akármilyen jó is az alapanyag, azért nem úgy van az, hogy csak úgy beállítasz egy terhes tinédzserről szóló történettel, és már utalják is a lóvét. Pedig Diablo Cody tényleg nagyszerű munkát végzett, Juno már a papíron is önálló életet élt. Persze azért volt, amit mi adtunk hozzá, a rendezővel alaposan átbeszéltük a figurát: fel kellett ruházni, kiejtést, testbeszédét kellett kreálni hozzá, de ez már az én reszortom volt, ez a színész dolga. Mindez persze technika, a szakma része, ami a lényegen mit sem változtatott. A végeredmény láttán sok forgatókönyvíró panaszkodik, hogy alig ismer rá a teremtményeire, mi azonban hűen követtük a forgatókönyvet, semmiféle improvizációra nem volt szükség. Nem mintha ellenemre lenne az improvizáció, ezúttal azonban nagy biztonsággal támaszkodhattunk a könyvre.
Támadták a filmet azért, mert egy terhes kiskorút tettek meg főszereplőnek?
E. P.: Volt egy-két szélsőséges reakció, de nem hiszem, hogy nagy titkot árultunk volna el azzal, hogy létezik olyan, hogy tinédzserkori szex, és talán nem árt, ha az olyan dolgokról is nyíltan szót ejtünk, akár egy vígjáték keretein belül, mint a tizenévesek terhessége. | hirdetés
 |
|
Felváltva dolgozik nagy költségvetésű, hollywoodi produkciókban és kis költségvetésű, független filmekben. Színészként jelent-e különbséget a két nagyságrend?
E. P.: Össze sem lehet hasonlítani egy hétmillió dolláros filmet, mint a Juno és egy százvalahány millióból készülő produkciót, mint például az X-Men. Időben is óriási a különbség, a Junóval másfél hónap alatt megvoltunk, egy X-Men kaliberű dolog eltart akár egy fél évig is vagy tovább. De pusztán színészi értelemben nincs külön recept a kis és a nagy filmekre, a karakter az, és nem a körítés, ami meghatározza a felkészülést.
Ha jól tudom, közreműködött a filmben elhangzó dalok kiválasztásában is.
E. P.: Talán a harmadik találkozásunkkor lehetett, hogy Jason Reitman megkérdezte, szerintem milyen zenét hallgathat Juno, nekem meg rögtön beugrott a The Moldy Peaches. Mivel Jason nem hallott még róluk, letöltöttem – sietek hozzátenni: teljesen legálisan – néhány számukat az internetről. Szerelem volt első hallásra: végül nemcsak a The Moldy Peaches került fel a soundtrackre, de az énekesük, Kimya Dawson szólószáma is.
Milyen számok szerepelnek a saját playlistjén?
E. P.: Peaches, Eric Satie, Radiohead, Sigur Rose, CocoRosie… Sokféle zenét szeretek, nehéz lenne mindet felsorolni.
|
 vissza |
|
|
| |
vissza a lap tetejére
