PM Online | Korábbi cikkeink

Igen, igen, ez az a „presszó” az Alkotás utcán, ahol a Szomszédok Almája tengette mindennapjait… Aztán évekig, tán egy évtizedig is lehúzott redőnnyel, omlóban-bomlóban állt, várta az újjászületést. Közben kicsit kicserélődött a környék is,

felhúzták a MOM negyedet, óriás cégek költöztek be az irodaházakba; a Szomszédok világa már az emlékeinkből is kikopik – szerencsére. Ilyenformán tehát indokolt, hogy az Alma-féle presszót igazi luxusétterem váltsa ki. Rejtőzködő, az utcán közlekedve szinte észrevehetetlen a Café Erté, és úgy tűnik, a gasztroszakmai közbeszédben sem tolja magát előtérbe, nem utazik együtt a divathullámmal. Önálló világot képvisel, ez már a belépéskor szembeötlik a gazdagon, díszesen berendezett belső térről. A felszolgálók haptákban, szinte folyamatos a törődés. Néha kicsit sok a legyeskedés, nehéz zavartalanul befejezni a megkezdett mondatokat, de a pincér választotta stílus mégsem válik tolakodóvá, kedélyes, tiszteletteljes, de nem behízelgő. (A bortöltésnél azonban párszor magunkra maradunk, ami nem volna gond, ha magát a palackot nem tennék egy távoli jegesvödörbe…)
A konyha sem követ trendeket, a maga útját járja, és érezhetően óriási energiát fordít a látványosságra is. Nemcsak a belsőépítészeti megoldások, de az ércnél kevésbé maradandó műalkotások, a fogások is nagy szépérzékről tesznek tanúbizonyságot. Elsőként is a szakács üdvözlőfalatkái, annyi bizonyos, hogy kecskesajtokat és céklát használt föl hozzá túlnyomórészt, de az egész egyben megfejthetetlenül, rafináltan tökéletes. Megvan a felütés, így alig várjuk a folytatást. A spenótos, pecorino-sajtos rizottót leheletvékony, füstölt libamell csíkok teszik karakteressé. A fogás állaga is előírásszerű, krémes, mégis tartása van, emlékezetes műremek. A sütőtök-krémleves viszont nem hozza még azt a szintet sem, amit a műfajból ki lehet hozni. Igaz, nem sűrítették agyon sem liszttel, sem tejszínnel, így viszont kissé „vizes” és tompa maradt. A sertéstrió egyes összetevői jól elkészítettek, vákuum alatt készültek, a három húsdarab tán kicsit sokká válik együtt, egy tányéron, de a húsrajongók aligha panaszkodnak. A halas fogások közt a lazac steak az, ami tényleg a tökéletesség mezején mozog, egyszerre roppanós és omlós, körülötte puha házi gnocchi. Az aranydurbincs kevésbé átütő, ebből a halfajtából komolyabb izgalmakat is ki lehet csiholni, de azért korrekt az elkészítési mód, a köretként kínált édesköményes vörös lencse kifejezetten kreatív megoldás, amelyet nagy szemű lazackaviár díszít. Az est csúcspontja a mazsolafagylalttal koronázott áfonyatortácska, fahéjas szilvával. Már a neve is őrületesen jó, megjelenése mesébe illik, és az ízek is felérnek az ily módon felfokozott elvárásokhoz. Másik desszertünk, a gesztenyés tonkabab-mousse is igazi különlegesség, bár esetében a kísérőnek szánt szeder-szorbet javára billen a mérleg a tonkababos főhőssel szemben. Hiába, ez már itt nem a Szomszédok, nem is a Barátok közt világa, hanem igazi luxuskategória. Tele regénnyel.