Egyre érettebb formáció képét mutatja az utánozhatatlanul tehetséges Unger Balázs vezette Cimbaliband. Ez még akkor is kétségtelen,
 ha sorrendben harmadik CD-jük történetesen talán nem a legjobb eddigi hangzójuk. Nem voltam ott a Fonóban az élő lemezfelvételen, de hallgatóként valahogy az az érzésem, hogy annyira nem volt fergeteges a hangulat, mint amilyet más koncertjeiken magam is tapasztaltam. Nem jön át a lüktetés, valahogy kevéssé energikus a közönség megénekeltetése, ami pedig nélkülözhetetlen része a Cimbaliband emberfelettien jó koncertjeinek. Hogy miért tűnik mégis úgy, hogy a banda újabb magasságba emelkedett? Talán azért, mert még kidolgozottabbakká váltak a kompozíciók, még inkább integrálódott mindenki az egységes hangzásba. Mindez úgy ment végbe, hogy minden megmaradt, ami jó: továbbra is a cimbalom viszi a prímet, még mindig hangsúlyos, sőt, a korábbiaknál is hangsúlyosabb Wertetics Szlobodán virtuóz harmonikajátéka (felkaphatjuk a fejünket például a Velencei álom harmonikaszólóira), viszont egyre több teret, lehetőséget kapnak a többiek is, így például Boda Gellértnek is módja nyílik némi parádézásra, de Rodek Krisztián egzotikus derbuka játéka is meghatározó lehet néhány taktus erejéig. Szita Eszter éneke is jobban érvényesül, mint korábban, amikor a többi hangszer hajlamos volt a tiszta énekhang kissé önző elnyomására. És hát persze izgalmas együttműködést jelent az Arco di Capriccioso kamarazenekar közreműködése is. Úgy érzem, igazán nagy dobás lehet egy elkövetkező stúdiólemez, amelyen a nehézkes élőfelvétel helyett még jobban robbanhatnak az olyan stílusbravúrok, mint amilyen a vadiúj Libabőr és a lemezindító Temelia.
|
vissza
vissza a lap tetejére
