PM Online | Korábbi cikkeink

„Álvaro Mutis életműve és maga az élete is egy olyan látnoké, aki teljes bizonyossággal tudja, hogy már sosem leljük meg az elveszett paradicsomot. Maqroll tehát nemcsak ő maga, ahogy az olyan közhelyesen kínálkozik. Maqroll mi vagyunk mindannyian.”

Ezeket a szavakat Gabriel García Márquez írta legközelebbi barátjáról, az ugyancsak kolumbiai születésű, ugyancsak évtizedek óta Mexikóban élő, ugyancsak író Álvaro Mutisról. Hogy a manapság igen felkapott dél-amerikai irodalom e nagyságával mi itt, Európában miért csak most – olyan sok évvel García Márquez felfedezése után – ismerkedtünk meg, rejtély. Ám a lényeg, hogy végre eljutott hozzánk Mutis híre, s mi ismét gazdagabbak lettünk egy kiváló íróval, hála a Noran Kiadó gondozásában, két kötetben megjelent kisregény-ciklusnak, amelyeknek hőse Maqroll, a kalandos életű, állandóan úton lévő, mégis mindenen kicsit kívül álló, mindenre felülről tekintő Árbocmester. Kalandjai során részt vesz afganisztáni gyémántcsempész akcióban, életveszélyes és kudarcba fúló dzsungelbéli hajóútra indul, Panamában bordélyházat nyit csupa stewardessnek öltözött széplánnyal, egy elnéptelenedett határ menti kis faluban, La Platában pedig tudta nélkül fegyverkereskedők szolgálatába áll. Útitársai többnyire nők – valóságosak vagy emlékképek –, mint Ilona, a trieszti kalandornő, Flor Estévez, a felföldi kocsmáros asszony, Ámparo María, a gyönyörű parasztlány vagy Empera asszonyság, a bölcs, öreg, vak nő. Mutis zseniálisan megtalálja az egyensúlyt a fordulatos, izgalmas, szenvedélyek fűtötte cselekmény és a józan, mély és megrázó felismerések között, s míg Maqroll, az Árbocmester az „elveszett paradicsomot” keresi hetedhét országon át, minden oldalon – s mindig finoman elrejtve – ott áll egy mellbevágó mondat arról, ami közben valójában történik – vele és velünk – az életben. A legtisztábban ezt a Szép halál című kisregényében mondja el, amikor komoly veszély elé nézve, már deresedő fejjel így szól a barátjához: „Nekem továbbélni nehéz, nem meghalni. La Plata ideális helynek tűnt, hogy ha csak egy kis időre is, megálljak, abbahagyhassam ezt az ide-odabukdácsolást, amivel már torkig vagyok. A bambuszágy a vak nő házában, az alattam elfolyó, felejteni segítő víz, a riadalom bizonyos éjszakái, amikor testet öltenek az emlékek, és a jussukat követelik, a jótét, cinkos szesz a kocsmában, amihez akkor folyamodom, amikor keményebbé válik a harc magammal; mindössze ennyit kértem ettől a helytől, ahol nem ismer senki, és nem tartozom senkinek számadással.”